Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 2. szám - Páskándi Géza: „Zöld versek” avagy: legyen naiv költők köre
„Zöld versek” avagy: legyen naiv költők köre h hétköznapi szenzáció-e, ha egy erdélyi — s egyáltalán — író fia meglett férfi létére maga is pennához nyúl? Hiszen közülük nem egy (statisztikám rá nincsen) kegyeletből tabunak vélte az írást, mások pedig — a történelmi idők olyanok lévén — szinte szégyellték apjukat. Az immár klasszikus erdélyi író, Asztalos István fia, ifjabb Asztalos István geológus — szűkebb körben csak Tutyinak hívtuk — több szemszögből is rendbontó jelenség. Egy időben a befutott írók gyermekeit „középről” és „lentről” valamiként „kádergyerekeknek” nézték, „föntről” viszont „holmi írópalántáknak”. Ez a közöttes állapot nem volt minden tanulság nélkül való. Ifjabb Asztalos István geológusként a hegyeket járta, úgy érezte, „joga van” eme kőzetekhez . . . Szerette szakmáját, hivatását. . . Tisztelte az írást és apját, s csak amikor nagyon rászorították a történések, fogott ő is tollat. E verseket olvasva nyilván felvetődik: lehet-e egy értelmiségi ember naiv költő? Ahogyan egy orvos, ügyvéd, mérnök, tanár naiv szobrász vagy festő szokott lenni? Miért ne? A versírás, ha sajátos értelemben is, de ugyanannyi tanultságot, „oskolát” tételez, mint bármely más művészet. Az elemi nyelvtan, stilisztika, poétika, amit az iskolában kap a gyermek, aligha több, mint amit rajz- és énekórán tanulunk (habár a zseniális Kodály-módszerrel is). Az autodidakta hősiessége itt is megérződik. Ezért az amatör vagy dilettáns szó helyett bizonyos szinten felül inkább használnám a naiv költők köre kifejezést. Merem ezt tenni azért is, mert szerkesztőségi postás gyakorlatom is arra indított, vonjak le bizonyos tanulságokat. Az egyik mindenképpen az, amit annak idején népszerűvé vált Levéltitok című rovatomban (Kortárs) meg is fogalmaztam. Szükség van a versélvezés Kodály-módszeré- re, akár szervezetten is! Viszonylag játékos formában közel vinni az embereket a versnyelv, zene, versfilozófia varázsos világához. Olvasmányos, vonzó stilisztikát, poétikát, sőt — esztétikát is. Különösen eme utóbbinak elborzasztó nyögve- nyeiőssége hányszor a grandomán semmitmondás malaclopója volt csupán! Azóta is bánom, hogy abbahagytam (hagyatták) a rovatot, de rögeszméim tovább élnek; ez a dolga minden rögeszmének. Mert én már úgy vagyok, hogy a sok, sima, szalagon gyártott középszerű vagy gyenge vers után szinte üdítő egy-egy naiv költemény. Persze, ízlések és vélemények megoszlanak — ismét csak: ez a demokratikus dolguk! —, én azonban akkor is vallom: a kiüresedett rutinnál művészetben, politikai cselekvésben minden jobb e földön, mert rutin és bürokrácia szoros szinonimák! E versek tehát több értelemben is dokumentumerejűek. Egy „profivá lett” író fia verseket ír. Hisz minden hivatásos író dilettánsként kezdte... Csemege az irodalom szociopszichológusainak? Az is talán. De hogy mindenképp erős íráskényszer szülöttei, az vitathatatlan. Az emlékezni akarás indította 36
