Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 2. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig. (A nyolcvankilences esztendő. 11. Szent András hava) (esszésorozat)
az elképzelés az elképzelésről, amely elképzeli a világot, amelyben (különben) benne él, s ebben a többrétegű valóságban aztán „akár a kulcs is napvilágra kerülhetne”. A sűrűsödési pont (a pille-magány) itt azért univerzumtávlatú és gazdagságú, mert annak a horizontalitásnak és vertikalitásnak a metszőpontjában van, amelyről úgy beszélhettünk, mint az európai helyzet és az európai ember helyzetének mai sűrűsödési helyszínéről. (Horizontálisan összefogja a históriait az időben és az Európa-térségben; vertikálisan a személyestől a metafizikaihoz vezet.) Mészöly tiszta fogalmakat, pontos szavakat talál erre: „az állandó jelenidőben keresni meg azt a kollektív érvényességet, amiben a tegnap és a ma közelebb kerülnek egymáshoz; s már előlegzik egy lehetséges jövő jelenidejét”; „Nem múltról és jelenről akarunk tudni, hanem a lét és emberi relációk egyidejűsített történelméről”. Figyeljük meg, hol érnek össze az utak, hol lesz a szellemi bejárás közös vándorlás a három szerző könyveiben. Amit szimulált gazdsági szituációnak nevez az egyik, látszat-taktikai terepnek értékel a másik, arról Mészöly úgy beszél, mint a világ hamis térképe; ami mai létkoordinátáinkat befutja, mint vadvizeink a rónát. Ez (így): szép. Ugyanis Mészölynél a megtalált szavak mögött ott a (sajátos és lenyűgöző) confessionális elem: (De erről később.) Az életmű centrális gondolata, az útonlét, (mint lét), ami közben a hamis térképek helyén valóságosak készülnek. A pille magánya esszéiből és fragmentumaiból most láthatjuk, hogy (Mészöly alapszavai) a szökés és az üldözés, amit ő az útbejárás közös lényegi formájaként él át, valójában ama szimulált tények elől való szökést és a valóság üldözését jelenti. A látszatfogalmaktól való távolodást és a hiteles értelmezések hajszolását, amelyben a nyelv a használhatatlan szavaktól (szókapcsolásoktól, metaforáktól, nyelvi szekvenciáktól) való „szökést” jelenti, miközben az emberi relációk egyidejűsített történelmének kifejezésére méltó szó „üldözése”. A módszer intuitív-logikai, mint mondja: tudatosan közérzeti. „Tünetek” (a zsúfolt történelem hétköznapjainak) satujában élni, ám az okokat nem a tünetek szférájában keresni. Ebben több mint fél évszázad tapasztalata, személyes, történelmi, politikai élmények sűrűsödnek. (Mészöly magánsorsának mozzanataiban, tudjuk jól, a háborús évektől mindmáig jelen van a közvetlen állampolgári veszélyeztetettség.) A politikában képviselt kérlelhetetlenségével nincs ellentétben az a meggyőződés, hogy a politika bármilyen célképzettel, programmal, útvonallal alkalmatlan ennek a személyes veszélyeztetettségnek a megszüntetésére. De ez is az örökös (mindenoldalú) útonlét kontextusában értelmezendő. „Sztrádánkon nincs pihenő-kitérő, mivel nincs legitim meghatározható pont, amihez képest kitérnénk. Nem csupán történelemre vagyunk ítélve, de arra is, hogy indulásunk és megérkezésünk között ne tehessünk egyértelmű különbséget.” Mit tehetünk egymással és magunkkal ebben a helyzetben? „Színpadra lép a homo politicus, hogy a csonkítások mészáros, és a formálások sebészi munkáját elvégezze a homo personálison . . . minden a személyesség körül forog: a mészáros vagy sebész éppúgy viviszekciónak veti alá magát, mint akit ő vet alá annak. Semmivel és senkivel nem tehetek úgy, hogy magammal is ne tennék valamit.” Ez átvezet ahhoz, amit confessionális elemnek neveztünk. Sokunkat foglalkoztatnak ma a gondolkozási hibák, a hamis helyzetek föl nem ismerése, az elsődleges kérdésekre koncentráló szellemi-erkölcsi-gyakorlati (vagyis megoldásra törekvő) 34
