Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 2. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig. (A nyolcvankilences esztendő. 11. Szent András hava) (esszésorozat)

a Kornai-jelenségben: a) a kreált szituációkat elvető, a gondolkozási hibákkal szembenéző, azokat (és következményeiket) világosan csoportosító teljesítmény; b) a jelenségekben a látszat mögött a valódit megtaláló hozzáértés és erkölcs, a fogalomalkotó érzékenység; c) az a felismerés (amely tehát a gazdaságon messze és minden irányba túlmutat), hogy a tervgazdaság megszüntetése történhet parancsra, ám a piacgazdaság kifejlesztése nem. Megkerülhetetlen az időtényező. Normatívák és szervesség egymást nem ellentétező, hanem erősítő összetalálkoz- tatására csak hosszú folyamatban van remény; d) napirendre került már ebben a naplóban a kelet-európai, s benne a magyar kultúra egyik alapdilemmája, hogy az egyén autonómiája (okkal) alárendelődik a nemzeti függetlenségért folytatandó küzdelemnek; nos, a tudós röpirat, mint a Kornai-mentalitás műformája, a személyes szabadság és a nemzeti ügy egységének reprezentálásában ezt az évszázados ellentmondást segíti enyhíteni.

A Röpirat négy vizsgálati mezője: a magánszektor, az állami szektor, a kettő közötti arányok, a fordulat politikai háttere és feltételei. A magánszektorról azt mondja, hogy valójában az egész gazdaság egyedül működő szektora. Miért működik? Mert nem mesterségesen jött létre, nem szimulált a tevékenysége. Ugyanakkor: a magyar magánszektor lényegében századfordulós balkáni színvonalon áll, ha a mai legfejlettebb ipari bázisokhoz mérjük. Ahhoz, hogy a magán- szektor fejlődhessen, meg kell valósuljon igazi és teljes liberalizálása. Jogilag garantálni kell a magánszerveződés érvényesítését, deklarálni kell a magánszektor teljes biztonságát, ki kell fejleszteni társadalmi megbecsülését, hitelekkel kell bővíteni a magántőke képződését és növekedését.

Az állami szektort szociológiai értelemben az állami bürokrácia részének tekinti. „Ennek megfelelően kell vele szemben eljárni. Nem szabad gátlástalanul ,liberalizálni’, hanem a körmére kell nézni. A kormányzati szféra minden szervezete hajlamos arra, hogy nyakló nélkül költse az állampolgár pénzét. Gátat kell tehát szabni annak, hogy ezt megtehesse.”

Komái a saját pénzét kockáztató magánvállalattal szemben ajánl liberalizmust, és szigorú ellenőrzést kíván ott, ahol az állami vállalat az adófizető pénzével gazdálkodik. Bizalmatlan az éppen folyó tulajdonreformmal, az úgynevezett „állami tőkepiaccal” szemben is. „Az elmúlt évtizedek tele voltak álreformokkal; ez most a talmi, illuzórikus változások legújabb hulláma.” Szembefordul azokkal a variációkkal, amelyeket a hazai reform-közgazdasági irodalom már jó ideje javasol, s amelyek megvalósítása most folyik. „Talán nem vagyok egyedül azzal az érzéssel, hogy elég volt a szimulációból... az állami vállalat szimulálja a profit-maximalizáló vállalat viselkedését. A ,szerkezetátalakító’ bürokratikus iparpolitika szimulálja a versenyt. Az Árhivatal szimulálja a piaci ármeghatározást. Most ehhez még hozzáadódik a szimulált részvénytársaság, a szimulált tőkepiac és a szimulált tőzsde. Nézetem szerint ez csak amolyan plasztik Wall Street!”

A közeljövő alternatíváit keresve abból indul ki, hogy a mai gazdasági szerkezetek és a parlamenti demokráciák viszonyának egy mindeddig ismeretlen változata alakul ki: soha parlamenti demokrácia még nem állt szemben olyan nagy állami szektorral, mint majd a szabad választások utáni magyar parlament. Mi az, amit addig, s azután is el kell kerülni? Nem szabad az állami vagyont elkótyavetyélni, az apparátus köteles a rábízott vagyont gondosan kezelni, „ a hangsúly nem az osztogatáson van, hanem azon, hogy valóban jobb gazda kezébe kerüljön a

32