Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 2. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig. (A nyolcvankilences esztendő. 11. Szent András hava) (esszésorozat)

lakúit átmeneti megegyezéseket, folyamatos szembefordulásokat világítja át; közben a gazdaság összeroppanását, a végkifejletet, az agóniát. 1988 végén (most, egy esztendő múltán mintha egy évtized választana el az akkori helyzettől, és ki tudja, egy újabb év elteltével nem érezzük-e majd úgy, mintha egy újabb évtizeddel távolodtunk volna el a mától?), nos ő akkor három alternatívát látott: a) akár egy évtizedre is elnyúlik a „percnyi tarthatatlan állapot”; „szógyűjtemények”, tovább romló gazdaság, s ezen alig változtató alkuk folyamatai; b) a rendpárti diktatúra erőinek felülkerekedése, ám közben reformfrazeológia, hogy ne történjen robbanás; c) fordulat, a gazdasági és politikai reformok állandó összehangolódásával, nyilvános tisztázása annak, hogy ki (és mit) veszít vagy nyer, világos, alternatív élet-, illetve rétegprogramok, új szabályzattan, folyamatos forradalom.

Az elmúlt hónapokban a pártalakulásokat, az új erőviszonyokat, az Európa- szituációt és (mint a legvészjóslóbb jelenséget) az elszegényedést kísérte elsősorban figyelemmel. Ez a három pont megegyezik a forradalmi átalakulás centrális kérdéseivel. Elemzései az MSZMP-ről, MDF-ről, SZDSZ-ről az újabb politika- tudomány fontos telesítményei. Az is az esztendő sűrűsödésére jellemző, hogy még ezek a mindenki másénál mélyebb analízisek is csak két-három hónapig érvényes helyzetet ragadhattak meg. Lengyel mélyrelátóan ismerte föl az alakuló pártok belső és egymással folytatott küzdelmének karakterében az önmeghatározások homályát, az egyes pártokon belüli ellentmondásokat, de (éppen ezek következményeképpen) már az írások megjelenését követő hetekben átrendeződött a pártpolitikai aréna. Miközben a szegénység is növekszik. Az „új szegénység” — az ő kategóriája — három égtájról érkezik. „Egyrészt a leromlott, rozsdás, didergető, külvárosi, faluszéli holt vidékről. Ők a hetvenes évek vegetáló szegényei . . . Melléjük sorakoznak a most leszakadók, akik csendesen szegényednek el . . . Tisztes, lázongó szegénység, amely még igyekszik betartani a korábbi normákat, de nem megy. A harmadik csoportba tartoznak a váratlanul leszakadók, magasról zuhanók csapata. Tegnap még azt gondolta, hogy minden rendben van ... Ez a törés szinte megemészthetetlen. „Fölteszi a kérdést: a gazdaságitársadalmi folyamatok szegénysorba taszíthatják azokat is, akik erre egyáltalán nem számítanak — „lehet, hogy a felemás polgárosodásból csak a felemásság marad?”; és hozzáteszi: a foglalkoztatás, a munkanélküliség problémája a legveszedelmesebb gondok közé tartozik majd a kilencvenes években, ám nincs elképzelés a munkanélküliségi politikára.

Lengyelt együtt nyomasztják a mai és holnapi Magyarország gondjai. Közeljövőképe elfogulatlan, feszültség-centrikus. Abból indul ki, hogy ha a forradalom átterjed egész Kelet és Kelet-Közép-Európára (átterjedt), akkor a magyar helyzet majd veszít érdekességéből (máris veszített). Amit prognosztizál („a Nyugat nyert egy felhasználhatatlan barátot és veszített egy érdekes ellenfelet”), azt Tamás Gáspár Miklós (miközben még afelett sajnálkozott, hogy — mint írta — egy mucsai politikai életben alacsonyrendű és visszataszító dolgokkal kényszerül foglalkozni) már tavasszal kimondta (ő az uruguayi rendszerváltást hozta föl példának az érdeklődés eltompulására). A különbséget (ebben a kérdésben) két kitűnő gondolkodó kortársunk között abban látom, hogy felismerését az előbbi autonóm szituációja megőrzésével éri el, míg az utóbbi mintha azóta ugyanolyan túlzóan merült volna el partikuláris érdekek képviseletében, mint amilyen hevességgel minősítette alacsonyrendűnek azt a politikai szférát, amely a honpolgárok közös érdekeivel szemben a taktikai célokat helyezi előtérbe.

29