Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 2. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig. (A nyolcvankilences esztendő. 11. Szent András hava) (esszésorozat)

Lengyel prognózisa: a Nyugat Kelet-Európábán nemzeti érzelmű kormányzatokat vár. „Ennek az az oka, hogy a lengyel és magyar társadalmat olyan modernizáció előtti társadalomnak tartják, ahol nemzeti, vallási, erkölcsi érzelmek uralkodnak, mert ezekbe az érzelmekbe sikerült átmenteniük e társadalmaknak a bolsevizálás, a szovjetizálás elleni védekezést... A mai átalakulási folyamatokat is inkább nemzeti szabadságharcoknak — lengyelek, litvánok, lettek, észtek, magyarok stb. orosz birodalom elleni lázadásának — tartják, semmint modernizációs civil forradalomnak.” Az analízis alapkövetkeztetései a) az előbbiekért a Nyugat kormányképesebbnek látja a nemzeti demokratákat, mint a nyugatosokat; b) középjobb szociálprotekcionista koalíció várható, ez folyamatosan elhúzódó harcban áll majd a liberális piaccentrikussággal, s így egy évtizedes lassú, paritásos alapú alkudozásra kell berendezkedni; c) a Nyugatot elsősorban Gorbacsov és a Szovjetunió sorsa foglalkoztatja, mindent el fog követni, hogy a kisállamok átalakulása ezt ne zavarja meg; d) a szovjet reform addig rokonszenvezik az átalakulásokkal, amíg azok nem öltik egy oroszellenes szabadságharc arculatát, ha azonban ez megtörténik, akkor a kérdés csak az, hogy Moszkva a szovjeten belül vagy kívül fog-e kemény példát statuálni; e) a szovjetorosz helyzet instabilizálódása sok, és közöttük nem egy kockázatos alternatívát vetít Európára. S bár ezt a közeljövőképét máris — hetek alatt — árnyalja néhány újabb fejlemény (a berlini és a prágai forradalom olyan történelmi előzményekkel is rendelkező helyszíneken megy végbe, ahol vannak hagyományai a modernebb civilizációs folyamatoknak; továbbá a prágai hatvannyolc Moszkva általi rehabilitálása a szovjet katonai beavatkozás alternatíváját mintha valóban végérvényesen a múltnak adta volna át; a német újraegyesítés lehetősége újabb centrumok vonalán alakítja ki az Európa-szituációt), ám azért nyolcvankilenc novemberében nagy vonásokban hiteles Lengyel elemzése.

De azt látom, hogy mindeközben vissza- és visszatér még mindig ama nyugtalanító kérdésre (mármint arra, hogyan, miért omlott össze ilyen zuhanásszerűen a szocializmus?). És ne tekintsük ezt a kérdést túlhaladottnak. Végleges válaszok hiányában ugyanis nem válaszolható meg egy másik, és a jövő szempontjából megkerülhetetlen kérdés: mi építhető ki a romokon? A kettő ugyanis összefügg. Az összeomlás a gazdaságban, a társadalomszerkezetben, az individuális és közösségi élet formáiban, erkölcsben, gondolkozásban ténysorozat; mindaz, ami történik majd, ezeken a tény bázisokon fejlődik ki.

Könnyű kiolvasni Lengyel elemzéseiből, amelyekben az összeomlás okait kutatja, hogy ő az új helyzetben is továbbélő látszatoktól próbál óvni. Kifejtésében főleg háromtól: ne higgyük, hogy a szabad választások, az új koalíciós kormányzás mindenre gyógyír lesz; ne higgyük, hogy a szervetlen fejlődés hiányai negyvenesztendősek csak, azok több mint egy évszázadra nyúlnak vissza; ne higgyük, hogy az elszegényedő Magyarországon a valódi szegénységpolitikát jelentő tettek nélkül bármilyen kibontakozás lehetséges.

Miközben írásain gondolkoztam, és igent mondtam arra a ma annyira ritka magatartásra, amellyel nem úgy őrzi szuverenitását, hogy elfordul a napi küzdelmektől, hanem éppen a személyes autonómia szellemi-lelki alapállásából politizál, föltűnt az, hogy több helyen is Shakespeare- és T. S. Eliot-sorokat ír politikaelemzéseihez mottóként. Shakespeare-ből a korváltások káoszáról, veszélyérzetéről, a politikai szerencse forgandóságáról hoz idézeteket, T. S. Eliot sorai közül a történelem „álnok átjárói”-ról szólókat, korán és késő egybejátszásá30