Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 2. szám - Zalán Tibor: Kopszohiládeszi versek 3. Elégia
Zalán Tibor Kopszohiládeszi versek 3. Elégia Tétován, mintha nem értené, lecsöndesedve, föladva az eljövendő évezredeket is, végigegyensúlyoz a halvány csíkon, fény az talán, lágyan csorduló tej a gyermek kék reggelizőasztalán, forradás, vagy csak egy út, út emléke az, Kopszohiládesztől Paleokastritsa felé induló. Első riadalmakor még hátrafordult, de nem állt mögötte senki sem. »Jó napot!« így csak, ennyire. A kaktuszokra tűzött reggelek, a fejfájások, a metaxák és a nyálban szétszóródó kevéske vér — Délen másabb a magánya is, nem értheti még, ha hátrafordult —, kínozzák ezek az üvegen áthatoló bizonytalan percek, ahogy másabb Korfun a dél is. A lélek üres és szavakba nem költözik, mondatok fölé nem dereng. A lélek. Ithaka aranypartja kiválik a tenger árnyékán lengedező szélből, az evezősök roppant izmai húzzák, fülükben ólom, üres szemgödrükben viasz, roppant izmok mozdítják a látványt, tovább, tovább. A parton, akár a tollászkodó galamb, sötét ösztönnel a zsebébe nyúl, de csak ennyi. A medúzák közé volna vágya, kocsonyás lebegés tölti el, a nyálban apró, szelíd vér és a Nap a görög égen. Riadalma ahogy állandósul, úgy fordulnak ki arcából a durva rögök. »Az Isten legyen itt! Valahol.« Azután leül, előrehulló haját igazgatja. »Legalább!« Egész éjjel várt. Valakit hiába. Hallotta előreküldött lépteit, de távolodtak azok a léptek. Szoknyája csücskét is vélte látni, az éjszakában hulló madár tollavégét, elképzelt meztelensége végigperzselt a leánderek völgyén. Ott volt, mert csak úgy lehetett távol, de mi az a távol, gondolta, s játszott a zsebében a két kaviccsal. Lapos és nagy, fehér, kerek és sima peremű. Apró és zöld, zöld és alaktalan, alaktalan és a testét barna, vékony erek szőtték át. Egymáshoz ütödtek, mint a léptek, egymáshoz súrolta őket, alig neszeztek, akárha két női comb neszez a lépések halk ütemére, mikor a tűnődő szerető félkönyéken vár. Tudta, miért nem jött el hozzá, vagy csak sejtette, föl-alá járkált a szobában, a bagzó pókokra ügyet sem vetve, egyre részegebb lett, mindegyre részegebb. Majd félköny éken, így, a tenger nem válaszolt, csak átjártak azok a napok, át az éjszakáján, eldőlt emlékeket nézett elferdült vásznú moziban. »Majd üzen, majd. Ha.« Azok a napok. A szót ízlelgette, napsugár, mint az öregek, mohón, fogatlanul, csak a nyelvével a szájpadlás cserepeihez nyomva őket. Szomjúsága már fájdalommal járt ekkorra. És még a riadalom. Alit az olajfaliget fölött, a vörös föld beszitta az árnyékát. Gondolt a nőre, őrá már csak, bár nem tudta miért nem jött el hozzá. Fiatal húsában a merengő rögök, elképzelte, föld az arca, magjai a dús testen szanaszét peregnek, elképzelte a köldök apró csészéjében a spermáit remegni. Ezzel a szóval, így, s szégyellte, nincsenek más szavai. Hozzá sem. De elképzelte és szépnek találta, mintha a szája sarkába csókolt volna, csókolt volna vissza. Azután majd nem nevezte meg. Isten gondolatához tért ekkor, az elgondolásához legalább, de a nőtől ezzel nem távolodott még el. Talán a tenger szag miatt, talán, hogy medúzaként is létezett, egyre elveszettebbnek mutatkozott a tájban. Azt 22
