Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 2. szám - Zalán Tibor: Kopszohiládeszi versek 3. Elégia

mondta, a rózsa arra szolgál —, pedig tudta már, mire. Meg tudta magyarázni, noha érteni nem. Tétován, föladva, lecsendesedve. Vagy csak a magyarázat hiányzott belőle, kívül a mentegetőző mozdulat. A pálmák íze legfeljebb hasonló. Ilyesmi, vagy ehhez közelítő. Gesztus, hogy a szenvedésről ne kelljen beszélni. Most fényes kagylóhéjat vesz észre, mit a víz kisodort, persze, nyilván, a víz a kagylóhéjat. Nem hajol le, pedig fölemeli, tartja, nézi. Lágy, kevéske vér a nyálban. »Isten ad jelet, csak ne mondd rá azonnal: íme!« Arcán a verejték vastag lepedéke, napsugár, bár teljesen esztelen a szó, kapaszkodik belé, szűkül, minden tagjában hideg reszketés. Még hajnalban is, a léptek, azok, mint kísértetház üres szobáin keresztül a huzat, a szellem, keresztül a szobáin. Beléhatolni, érzéketlenül, akár azok, ja, a gengszterek, ő és a tenger, s ölni benne, lenni benne ölni. Ül, cipője orrát a víz, ketten, kiknek már nincsen válaszuk. Kiknek kettejüknek. Ereszkedik alá szamárháton egy férfi, feléje hajol, de megijed tőle. S már érti, ha hiába várt. Ót is tőle. Már csak a másikkal, tőle, ki hiába nem jelenik meg, aki mégis. Feláll, mennyi mozdulat, riadalom, ahogy föláll, ahogy föláll! Harccal a tengernek. Vele. Fény rétegei szorítják le a tájat, evezősök némaságát emeli a tengeri szél. Alit ott, soká, háttal, késre váró gőzölgő állat, tarkója kimered a délutánból, már eldönthetetlenül, mióta, áll. Benzines kannákat görgetnek valahol az olajfákon túl, ismeretlen nyelven káromkodik a térdelő öregasszony. »Elküldtél uram, s magamra hagytál itt. Ölj meg, vagy vigyél el innen!« Még rágondol a sápadt nőre, a léptekre. Még rá. Midőn elviszik.

Matjaz Vipotnik plakátja

23