Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 2. szám - Tar Károly: Szerenád dobra és cintányérra (elbeszélés)

kordában tarthatta, munkára foghatta, fejét is törhette keményen, hogy gondolatait szép és exportképes szavakba csomagolja, az ember csak csodálkozik, hogy még ma is micsoda kereslete van Marcus Aurelianusnak a világpiacon. Az igaz, hogy minden meg van írva, és nincs új a nap alatt, de nekem mégis csak fáj, hogy nincs szükség a gondolataimra, ha volnának gondolataim, akkor sem kellenének a kutyának sem, és azt sem igénylik tőlem, hogy összegyűjtött könyveimből merítsek, és időnként jó gazdaasszony módjára az örökké éhes, szemet keresők, a folyton csipekedők elé szórjak valamennyit az általam lelt okosságból, a gaz- dasszony kézmozdulata csupán az enyém, szeretem a sok szép, fényes, erőtől duzzadó magot, mintha magam teremtettem volna őket, pedig tudom, hogy üresen tátongó kalász, összeszáradt csutka vagyok, és nem szégyenlem, hogy az idő felbontott és kipergette magvaimat, lényem kvintesszenciáját, képességeimet a gondolkodásban való előrehaladásra, amely a dülledt szemű Descartes szerint kételkedések folyamatából áll és az állítólagosán könnyű önmegismerésből, mindez darab méhviasszal bizonyítható, engem ennek virágillata izgat, ki miért gyúrja a maga méhviaszát, az az ő baja, formáját megszabhatja, legyen ez tetszése szerint, az illatokat viszont érdemes összegyűjteni, mert könnyed elillanásuk az élethez hasonlatos, és mint ilyen, titkoknak tárháza lehet, ha pedig valamely titkot sikerül megfejtenünk, magunk vagyunk az Isten, mert magunk vagyunk a Változtató, és a világ nem olyan, amilyen, hanem olyan, amilyennek gondoljuk, és én tudom, apám már csak a múltjára gondol, a mosolygós Kanthoz hasonlatos, hiszen kékszemű és mindig gondosan öltözött, megtalálta a hosszú élet titkát, és senki sem kérdi tőle, hogy miért él, és azt se, hogy miért élt, mert az, hogy él, tiszta bölcsesség, nekem viszont azon kell spekulálnom, hogy megértsem Platon ideáit, Arisztotelész istenségét, Spinoza substanciáját és ráadásul Schopenhauert, Des- cartest, Kantot, Marxot, Bethlen Gábort, Eisteint, Király Ferenc nagybátyámat, a nyugdíjas susztert és másokat, akik gondolataikkal nálam tolakodnak, és feneketlen kutat ásnak bennem, zűrzavaromban ez a fix pont, meg az, amit a bölcsek mondanak: primum vivere deinde philosophari, és ha ezt komolyan veszem, akkor is csak sírok és nevetek, és apránként kiiktatom az életemből a Spinozái megértés vágyát, és megfeledkezem a tartalomról, mert mindenféle üresen tátongó kerekeket látok magam körül, és a sablont felkenték minden dolgok királyának, miközben minden áldott reggel felkel a nap, ha nem látjuk, legalább hisszük, és délfelé újságot vásárolunk, amelyben minden meg van írva, és csak bámulom az újságot, és hangyákként szertesietnek gondolataim, az első, amelyik megrakodva tér vissza, tojást hoz, benne Mr. I. B. Watson direkt nekem küldött üzenete: állítom, hogy nem gondolkodunk, csak beszélünk. Van gondom elég, vitám végtelen, mint bánatom, amelyet érzéstelenítés nélkül, hideg ecetes ollóval szoktam kioperálni magamból, mert engem nem fogadnak be a tisztítóba, olyan matériából vagyok, amely nem bírja a maró anyagokat, a lúgos légkört, minden kavargástól szédülök és hányingerem van, ha kivasalnak, rögtön összeugrom, azért sem tartom az élemet, tompa fájdalommal szétszakadnék a különféle erőszak hatása alatt, és kocsonyás péppé válnék valamely tudományos-fantasztikus filmben szereplő, messziről jött, titokzatos idegenhez hasonlatosan, aki kiesett repülő csészealjából, otrombán puffant a porban, amellyel elkeveredve, porrá és hamuvá vált, beteljesült rajta a mi sorsunk, látjátok feleim, ha gondolkozunk is, isa pur és chomuv vogymuk ez a végünk, beszélünk-e eleget erről?, nem hiszem, szövegeink mindig másról, egészen másról szólnak, és úgy tűnik, hiába gondolkozunk

16