Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 2. szám - Tar Károly: Szerenád dobra és cintányérra (elbeszélés)

és hiába beszélünk, csak a port kavarjuk és a ködöt, amely agyunkra ülepszik, úgy, hogy szürkeállományunkkal nincs miért dicsekednünk, a mész és az ész keverékét olykor feleslegesen büszkén hordozzuk fényben fürdetve-mártva kiskacsák mosolyogtam bukdácsolásával a lét fodros mélységei fölött lebegtetve a megfogható- ság igézetében, isa és nőm iggy ember mulchotja ez vermöt, hiába kerülgetjük, végleg el nem kerülhetjük, azért élünk, hogy félelmünkkel küszködjünk, akinek pedig elég esze van ahhoz, hogy legyőzze a végtelenségbe való vágyódást, olyan hirtelen megy el, hogy a szemét sem csukja be, befelé nézését is megszünteti, és a csodálkozás az arcára van írva, mert minden félelme, amitől egész életén át szenvedett, pillanat töredéke alatt szertefoszlott, halálunk másokban okozhat sistergő fájdalmat, ha nem másért, azért érdemes élnünk, hogy félelmünk alaptalanságától legalább egyetlen alkalommal megbizonyosodjunk. Műveljük a magunk kertjét, hirdette egykor az ifjabb Arouet, a király pedig mégha Feri bátyám is, maradjon a kaptafánál, különben Nem mi tapossuk szét a gyalázatost, hanem a gyalázatos tapos szét bennünket, reggel korán ez jól hangzik, de nem mondom ki hangosan, mert néha a kutyám előtt is titkolom könyvekből összekapart gondolataimat, amelyek mintha képzeletbeli videokazettáim valamelyikéről táncolnának elő az agyam belseje felé fordított titkos képernyőre, hogy könnyedén végig peregjenek az ismeretlen rendező szeszélyes utasításai szerint, és órákon át lekössék figyelmemet, a magamra figyelés rabjává tegyenek, álmaimat is belengjék, az odafigyelés nehéz terhét örökösen rajtam hagyva arra késztessenek, hogy titkok után kutatva akár a toronyban azok a furcsa, örökmozgó madarak szavakra és jelekre szedjek szét minden szöveget, és néha, amikor sikerül újból összeraknom a szétszerelt gondolatokat, jóleső érzés tölt el, úgy érzem, magam is szülhetnék valami csekélységet, egy nagy gondolatot kiegészítő, tovább vivő apróságot, mely újabb fényt derít az értelem valamely elhanyagolt zugában, és ilyenkor azt hiszem, része vagyok a reggelnek, a meggátolhatatlan derengésnek, amit jó megtoldani egy alig látható mosolygással, Oszkár sebes farkcsóválással, mereven figyel, és szemhéjam lassú mozdulatára mellső lábai egyikével tétova simogató mozdulattal közelít felém, kialvatlanságom ellenére pillanatokig derűs minden körülöttem, barátságos fények villannak, a levegő tele van kankalinsárga fénytócsával, a fehér izzás előtt másodpercnyire ilyen a csillagszórók fénye, és a magnéziumfényben felajzott, a karácsonyfa alatti családi képhez beállított társaság tört pillanata, amikor lélegzetfojtva még a fényképezőgépbe néznek, a gyertyák olajos fényfoltjai újra emberivé mossák az arcokat, és az erőltetett örömre feszült vonások a valósághoz közelítenek, csönd van, ilyenképpen született valamikor a világ is, talán minden reggel újra születik, ha eljutna az agyunkig, ha nem hessegetnék el ezt a pillanatot a sejtjeinkbe raktározott parancsok, Kelj fel és járj! Indulj! Siess! Mozogj! Gondolkozz! Tedd, amit tenned kell!, Félj!, hiszen máris elkéstél, lemaradtál, és az eb farkcsóválva emeli lábát, megérinteni, talán simogatni akar, pillantása tele van bizalommal és reménnyel, hogy megértésre talál, értelmes lény vagyok, lehetnék útszéli burján, focipályán örökösen visszanyírt fűszál, erdőben megszámlált fa, de Oszkár többnek lát, visszaszorított magas hangon szól hozzám, Mozdulj meg, kérlek, régóta egyedül vagyok, a szekrény fenyegetően magaslik fölém, a könyvek egykedvűen hallgatnak, unom az esti csontot és egyre ijesztőbbek a kintről beszűrődő hangok, a fény nappali, már újra szaladnom kell, hogy lássam, valóban határtalan-e a világ és pisilnem kell, fákon, bokrok alján, ház sarkán, kocsik kerekén apró spriccelésekkel felülbélyegeznem

17