Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 2. szám - Tar Károly: Szerenád dobra és cintányérra (elbeszélés)
az igazságokon túl kell keresnünk a transzcendentális mezőkön, Kant tudatalattijában, még akkor is, ha egyszer majd minden kiderül, és mámoros fényességben feltárul előttünk minden dolog és szöveg értelme, amit egyes brigádvezetők profétikus perceikben újra és újra makacskodva megjövendölnek. Én mindenesetre konyakot, kávét, teát és vizet iszom, ez a sorrend tőlem függetlenül alakult így, mégpedig időrendben, ha furcsa kaparászást érzek a torkomban, akkor már csak vizet iszom, így kívánja az egészségem, és a vashiányom nem ellenkezik, beéri fémjelzett gondolatokkal, közben végzem a munkám, és telnek napjaim, már huszonkilenc éve annak, hogy szófosásos gyalupadom mellé ültem, főnökeim úgy tesznek, mintha munkámmal elégedettek lennének, nem tehetek mást, kitartással hiszem, hogy egyszer majd egész bensőmet átjárja valami titokzatos jó érzés, olyan leszek, mint tavaszi fa, amely kérge mögé rejtett csatornáiban selymes zöld leveleket görget a bimbózó kijáratok felé, és akkor kiderül, hogy nem hiába dolgozom a műhelyben, ahonnan éppen most semerre sincs kilátás, egyetlen ablakunk sincsen, körülöttünk betonszürkék a falak, a patkányok is lihegve érkeznek hozzánk a szövevényes kanálisok csövezetein, mert a nyolcvanhetedik emeleten van a műhelyünk, fölöttünk talán nincs semmi, a torony tetején korláttal szegélyezett erkély fut körbe, vörös szemű varjak tanyáznak ott, az erkélyre nyíló ajtó résén néha elnézem, micsoda ádáz küzdelmet vívnak egymással a hatalomért, egy-egy jól irányzott csőrvágással kivágják egymás szemét, a vakok többé nem hagyhatják el a tornyot, ott robotolnak, éjjel-nappal mérgezett lencsét válogatnak, amelyből csak végső kétségbeesésükben és kínzó éhségükben nyelnek le egyet, megannyi világtalan gyászvitéz, kormos Hamupipőke, levegővel leláncolt gályarab, akiket arra kényszerítenek, hogy szövegeinket betűkre szedjék, kipréseljék belőlük a gondolat csíráit, hogy egyforma lencse alakúak legyenek betűink, minden mást átdobnak a cifra korláton, és a gondolatfoszlányok kaval- kádja pernyeként szétterül az alattunk húzódó tájon, ahol lerakódik, megkövese- dik mint a guánó. Huszonkilenc éve figyelem ezt a sziszifuszi munkát, és ilyenkor üresnek érezem a fejem, és soraimban, melyeket könnyedén papírra vetek, nincs semmi a súlyosabb dolgainkból, amikor erre rádöbbentem, nagy könyvtáraink zárt osztályait jártam használható gondolatokat guberálni, fenékhoroggal felhozható ólomnehéz okosságokra vártam hiába, és később is, amikor munkámért indokolatlanul egyre több pénzt kaptam, és bőröndökkel cipelhettem haza a sok magam vásárolta könyvet elajándékozott bútoraim helyére, és nagyszerű piramisokat rakosgattam belőlük a szobámban, és közben megszoktam az egyedüllétet, mint derék Pápai uram, akivel megébredés előtt arról szoktam beszélgetni, hogy miért kellett befalaztatnia magát Fehérváron, és tegnap hajnalban is Bethlen Gáborra hivatkozott a káptalan. Aztán, vigyázzatok a betűimre, mondta neki a nagyságos fejedelem, és a lelkére kötötte, hogy minden akarata szerint legyen halála után is, a dolgok bevégeztetése végett, és a jó káptalan ehhez tartotta magát, másként nem tehetett, mert ilyen az ember, Ferenc bátyám is éppen így mondta ezt, amikor lefekvés előtt reánk bízta a csillagos eget, s valaki mindjárt katonáskodott, Igenis! Király elvtárs!, csattogott viccesen, és ő, hogy elejét vegye a félreértésnek, csöndesen mosolyogva bajusza alól szólt reánk, nevezhetjük őt egyszerűen bátyánknak, mondta, mert a felszabadulás utáni meglódult években egyre nehezebben tűrte, hogy ország-világ előtt uralkodói címet hordozó nevén szólítsák. Hát, rendben van, magának én most az egyszer megbocsátok, mondtam kellő tisztelettel Pápai Jánosnak, aki elnézésemet kérte azért, mert hagyta magát a tatár 13
