Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 2. szám - Tar Károly: Szerenád dobra és cintányérra (elbeszélés)
lovak után futtatni a Váradig húzódó poros utakon, ahol másként ő sem tehetett, hát kiszenvedett, mert meggyőződései között kitörölhetetlenül megvilágosodott annak tudata, hogy szenvedőké a mennyeknek országa, de szerintem azt is tudnia kellett volna, hogy nem könyveink közé kell befalaztatnunk magunkat, hanem a könyveket kell minden igyekezettel önmagunkban béfalaznunk idejekorán és a lehető legnagyobb számban, hogy felprédálásukkal a minket ért kárt kicsinyítsük, és gondolatainkat a tatárok és a varjak seregeitől megóvhassuk jobb napokra várva. Ennél jobb sem kell!, kurjantott a királyi elgondolásra Első Bátyám, fenséges őseim vidám sarja, és bajuszt penderített csak úgy suszter módra, mert születésemkor hivatalból elnyerte a NAGY jelzőt, és gügyögő gyermekkoromban ezt sokszor kihangsúlyoztam és aláhúztam, mivel ő volt az, aki a csatákból nagy igyekezettel örökké vidáman tért vissza minden Király háztáji örömére. Ülök a nyolcvanhetedik vagy ezervalahányadik emeleti magasságban, nekem teljesen mindegy milyen magasról rugdossuk lefelé a pernyét ablak nélküli szobánkból, azt mondják, elég jól végzem a munkám, könnyű a fejem, Fél, kérdi a brigádvezetőnk. Igenis!, felelek katonásan. Tudod mit, legyen négy, mondja a mester. Legyen, hagyom rá okosan, mert nekem a négy is nyolc, hány fél ide vagy oda nem számolom, különben is mit tehetnék, huszonkilenc év óta nyomogatom a billentyűket, és a betűk mindig naiv szeretettel indulnak hasznos gondolatokat hordozó mondatokká válni, szegények nem sejtik, milyen szomorú sors vár rájuk az erkélyen. Nyomd meg a gombot, kapsz egy libacombot!, hallom a távolból óvodás korú szerelmem szexis hangját, jó tanítóm volt, tőle tudom, mit kell a lányokkal csinálni, ha engedik, és amikor valamely sorvégre érve csilingelünk, hogy a dolognak jópofa vége legyen, gépiesen apró örömökkel felcicomázott perceinkre gondolok, amelyek mint a vajkrémből készült rózsák a csillogó csokoládés torta szegélyén ajakpuhák és oly édesek, hogy az ember kétszer is meggondolja, kapja be vagy ne kapja be, zabálja vagy ne zabálja, tegye el emlékbe, tartsa meg, amíg valamely gyereknek adhatja, addig bámulja forró tekintetével, ameddig tövisestől összeolvadnak, lángtalanul elégnek az összes csokoládédíszekkel együtt, mint lányos házaknál egykor régen a tűzre vetett ólomkatonák halaszthatatlan jövendőmondások idején. Olyan régen írom a műhelyben a szövegeket, ha összeszámolnám, másfél millió sornál is többet kitenne, betűimet felsorakoztatva tonnányi festéket elhasználtam, egymás mellé állítva őket többször körülfutnánk a földet, a holdig érő vezetéket is rakosgathattam volna belőlük, nincs miért szégyenkeznem, a munkában megállóm a helyem, nem mondhatnak rám semmi rosszat, igyekszem szép, hosszú mondatokban választékosán kifejezni magam, szövegem öntörvényű, valamennyi összetett mondatomban a jelenről írok, a mával kezdem, de akaratlanul visszahajlok a múltba, a mélybe mutatok, akár az óriásfák beláthatatlanul terebélyesedő gyökerei vagy a divatok általában, hogy a spirálosán fejlődő filozófiákról most ne szóljak, és a néhai Daidaloszt se említsem, akinek néha-néha érzem magam, miután fiam halála után Minósz üldöztetését is szenvedem, nem sejtve, hogy üldözőimet, akár a malacokat, mikor küldik majd forró zuhannyal a halálba a művészeteket ma is pártoló szicíliai lányok, s hogy én egyelőre hideg zuhanyokkal küszködöm, az nem azért van, mert igen magasra emelkedtem és viaszba merevített tollaimat féltem, hanem, mert akármilyen hihetetlen, úgy érzem, munkám hevít megengedhetetlen magas hőfokra, olykor beteges láz borít, még a tököm is izzad, aztán erőlködve kerülöm a didergést, leghasznosabbnak vélt gyógymódom a fokozatosan, de kíméletlenül alkalmazott 14
