Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 2. szám - Tar Károly: Szerenád dobra és cintányérra (elbeszélés)

a tevékenységek csak látszólag céltalanok, látom fehéren a feketét, és tudom, hogy újra a Wake up and live című könyvet tartom a kezemben, melyet egy Dorottya nevű nőszemély írt születésem évében, aki szerint a legkézenfekvőbb szándékunk abban nyilvánul meg, amikor a világgal el akarjuk hitetni, hogy képességeink kihasználásának legmagasabb fokán élünk, ezt újra és újra elolvasom, aztán megnyugodva alszom tovább vagy csupán azt hiszem, hogy alszom, és csukott szemmel, mert éjfél után sért a puha csendben különösen szúrós villanyfény, élvezettel kitapogatok egy vastagabb és mindenképpen súlyos könyvet, amelynek fedőlapján cirádás díszek pompáznak, és amelynek a közepe táján van valahol egy szép mondat arról, hogy a tulajdonképpeni életcélokkal összefüggésben semmiképpen sem hozható tevékenységtől eltiltott emberek élete olyan, mint a halál, mert az esztétikai ténykedés eredete egy organikus szükségletben találtatik, az pedig olyan, mint az éhség vagy a fajfenntartás ösztöne, ha ez nincs, oda minden örömünk, és ki tudja, mi lesz velünk, mert Jászi Oszkár szerint megérteni sohasem fogjuk, miért nem egyenlő az esztétikai tevékenység a többi dolgunkkal, mivel, ha valaki megkísérelné csupán munkára szorítani az embert, biztosítva ugyan neki álmot és bőséges táplálkozást, de megvonva tőle a játék, a dal, a tánc, a mese, az áhítatos orgona, a foci és a lányok hajába font színes pántlikák, valamint a bokréták és a vásári és egyéb komédiák szépségét, bizony nem tudhatjuk, mivé lenne az ember élete. Ilyenkor újból megnyugodva csúsztatom helyére a súlyos és szép könyvet, amely itt-ott bársonyos tapintású a foszladozó famentes papírlapok sarkainál, és hedonikusan állapítom meg, hogy a születés és a halál között porciónyi vegyes saláta az életünk, és ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy szobám kijáratát minél hamarabb könyvekkel zárjam el a külvilágtól, mészhabarcsba raknám a mindenféle színű könyveimet, úgy befalaznám magam közéjük, ahogyan ezt 1668-ban a tekintélyes pocakú, tonzúrás, tokás, tisztelendő Pápai János káptalan uram tette, aki a tatárok elől keresett menedéket a fehérvári vártemplom sekrestyéjében. De hát ilyen az iparos, reggelig hosszú az idő, forgolódom, nyögök, sóhajtozom, néha macskakölykökkel álmodom, és megfeledkezem a fel és alá randalírozó tatárokról, rohanok a műhelybe szöveget gyártani, és mint a jólnevelt szövőgyári dolgozó, akármit is kér tőlem a mester, én minden oldalnyi szövegbe belekomponálom a szívemet, belecsempészem a könyvekből kölcsönzött gondolatokat és a saját szövegeimet, amelyek ezer szállal interferálódva kavarognak bennem, ha akarnám sem tudnám őket különválasztani, nem tudom, hogy egyik-másik igazságból mennyi az enyém, és mi az, amit a könyvekből vettem, és ha ügyes vagyok és mértéktartó, a mester sem talál semmi kivetnivalót a munkámban, ilyenkor magam is azt hiszem, hogy szövegeimben marad valami belőlem, ne kutassuk, hogy mire kell ez nekem, valami jóleső érzés sugallja ezt, jól esik mint Lajosnak a pohár tüzes víz, erőt ad a könyvek további gyűjtéséhez, ami nem is olyan egyszerű dolog, mert hovatovább egyre válogatósabbá válók, nagyon megnézem, mit vásárolok, és a könyvek lapozgatásához sem érzek mindig elég erőt, nincs hozzá hangulatom, titokban jönnek nálam az ünnepi hangulatok, titokban olvasgatok, az irigyek miatt, akik tatárok módjára riasztó álarcokban keringenek körülöttem, és a rücskös arcú öreg Ricsi is megmondta áliára nőtt kopott hegedűje mellől, hogy a könyveket és a könnyeket titkolni kell, s ha ez régen volt, akkor is lehet benne valami, mert a régi igazságok, lám, újra fel vannak találva, azt mondjuk, nincs új a nap alatt, és az is igaz, hogy minden csupa nyálas közhely, olyan mint a rokonok csókja, az élet értelmét tehát

12