Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 2. szám - Tar Károly: Szerenád dobra és cintányérra (elbeszélés)
hánykolódtak bennem, és úgy éreztem magam, mint egykor Flórián bácsi, akinek bajuszkás hadnagya Isonzónál egyszer, ki tudja miért, hirtelen kiugrott a lövészárokból, szikrázó és dühös karlendítéssel az ellenség állásai felé mutatott. Fiúk!, ordította torkaszakadtából, Előttünk az olaszok! A szaruk éppen olyan büdös, mint a tiétek! Nahát! Utánam, fiaim! Előre! Elképzeltem, hogy egyszer csak nagy lelkesedéssel magam is kiugróm valahonnan, talán az íróasztal mellől vetem magam életre-halálra menő küzdelembe, régi újságköteget szegezve rohanok az ellenség ködbe burkolt állásai felé, hallom a körülöttem rohanók nyálas lihegését, jól irányzott lövedékként mindjárt berobbanok az ellenséggel teli futóárokba, de aztán valahogyan kihalt vidékre, romok közé jutok, a patkányok visítva menekülnek kincstári bakancsom vak haragja elől, egy földhányás mögött, ideiglenes tűzhely mellett csajkában gőzölgő ételmaradékot látok, az ellenség sehol, de valahol emberek lapítanak, engem figyelnek, arckifejezésemből próbálják kitalálni, jót vagy rosszat hoztam rájuk, velük maradok vagy tovább loholok győzelemit- tasan, dicsőségkeresőn, a kietlen, sivár vidéket aprólékosan, idegesen feltérképezve, pattanásig feszült idegekkel minden veszélyt elhárítva, nyugtalanságból nyugtalanságot építve mindhalálig. Mindig emberek után jártam, őket kerestem, ezt végtelenül lehet csinálni, mint a szövetkezeti szerszámműhelyben a spirálfúrót, amelyek gyorsan koptak, törtek, a lakatosok alig győzték kivárni, amíg új fúrókat kaptak, és akkor az a fiatalember, aki egymaga szabta a fúrónak való anyagot, hosszanti irányban két spirálisan tekeredő árkot maratott bele a kezdetleges gépen, és a villanykemencében kékre edzte valamennyit, lecsiszolta és szalmasárgára visszaeresztette a gázláng fölé rögzített fémlapon, nos, a fiú az egyik nap, úgy dél felé egyszerűen becsavarodott, dühösen csapkodta a majdnem kész fúrókat, miközben azt hajtogatta, hogy a barokkba hajló reneszánsz az igazi, ez a stílus illik leginkább az egyéniségéhez. Ami a saját egyéniségemet illeti, rég kutatok utána. Anyám szerint, a mi környezetünkben egyedül Anti bácsinak, a magántaxisnak volt egyénisége, vasárnaponként hozzánk járt ebédre, és tányérja mellé mindig kikészítette kopott gyümölcsfaoltó bicskáját, aztán vidáman, akár egy vásári kikiáltó, felordított, Hát, lesz itt már valami harapnivaló!, a társaság illedelmesen mosolygott, mintha valaki új viccet mondott volna, a három méter hosszúra kihúzott asztal rogyásig volt mindenféle előételekkel, egy piroscsíkos sültestálon főtt húsok gőzölögve arról árulkodtak, hogy a konyhában aranyló húsleves gőzölög, és a húslevesben hosszúra metélt laskák úszkálnak, sorsukra várva, és a pirított kenyérre kent csontvelők, mielőtt a mohó szájakban elolvadnának, remegve esedezik a só-, a paprika- és a borszáport, és Gyula bácsi, miután vett az olaj bogyós és hagymás halakból, a majonézzel ünnepi külsőben mutatkozó böfsa- látából, széles szájú cserépcsuporban kapta a csontvelőmaradékot, amelyből forró kortyokat nyelt, és közben habzó sört vedelt, hogy egyéniségét kissé eleresztve, már az előételeknél, a boldogság színes mezejére lépjen, kormánykerékhez szokott finom keze sültes és főzelékes tálak között kószáljon tétován, nagy adag garnirungot követelve jó evőnek kijáró elbizakodottsággal rajongástól tüzes arcú Anyámtól. Aztán jött a háború, egyéniségem kifejlődését el kellett halasztanom, pedig szerencsésnek mondhattam magam, hiszen régi vásárokból maradt pogácsák prézlijével készített puliszkát ettünk és mézes teát ittunk minden hajnalban, délután és késő este olyan kitartó erőlködéssel, mintha készakarva Bodokánt, a sarki fuvarost akartuk volna utánozni, aki Szibériából csontos hadilóval tért haza, és akkor fogta ki szekere elől, amikor nyúzni kellett az állat bőrét, és Bodokán 10
