Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 2. szám - Tar Károly: Szerenád dobra és cintányérra (elbeszélés)
gépíró-michelangelók vagyunk, akik örökké a saját fájdalmukat kopogják, heroikus elvonultságban, a világi dolgok robajló zenéjére fülelve szüljük senkinek sem ártó kérdéseinket. Minden gondolatunk kisded hipotézis, amelyről már a nagy Darwin megmondta, ha rossz is, többet árt mint a feltételezés hiánya, amely semerre sem visz, munkára nem ösztönöz, és akkor a végén megnézhetjük magunkat, mint a közismert Ladó jelenése után mi, a műhely ártatlan dolgozói, akik mindig csodálkozással vegyes tisztelettel figyeltünk a nagy Ladóra, amikor rendszerint nagyon régi olasz napilapokkal a hóna alatt belépett a kávézóba, az egykor bóbitás, formás lábú kiszolgáló lányok elnehezedett testtel és trombózisveszélyesre dagadt lábakkal, fényevesztett tekintettel összenéztek, és miközben Ladó valamelyik örökéletű operettből ellesett világi-pózban megállt asztalunk előtt, kuncogtak is, és Ladó révedező tekintettel savanyú képünkön pásztázott, és hirtelen visszatántorodhatott a múltba, amikor anno dacumál barátaival ült ugyanazon cukrászdái asztalnál, és neki a gyűszűnyi törökkávé mellé francia konyakot is hoztak, és az akkor szolgálatos Ladó, akit ki tujda hogy hívtak, német, esetleg francia nyelvű ócska napilapokkal a hóna alatt, némi pénzt kunyerált némán, de nem kapott, mert az igazi Ladó és barátai nem szerették a hanyagul öltözött embereket, nem tudták, hogy az elrongyosodás a korral jár, és mindenkinek eljön az ideje, amikor a ruhájával együtt napilapjai is megrongyosodnak a hóna alatt, és szakadozott gondolatokkal járja az ismerős utcákat és a környéket, ahol egykori önmagát keresi mindhiába, és Ladó hirtelen összeszedte az asztalra csúsztatott sehogyan sem csengő alumíniumpénzeiket és magát, hiszen maradt még benne annyi keménység, mint egy lágytojásban, hogy elviselje az élet packázásait, mellét hadapródőrmester-keményre feszítette, felszegte melankóliában gyötrődő ezüst fejét, haja színe mint az olajos szardíniáé, tincsei mozdulatlanul fedték bohókás gondolatainak egykor fortyogó üstjét, megrázta magát és kozmikus érzelmeinek jelképes központjára, beteg és bús szívére tette valamikor bizonyára rendszeresen manikűrözött kezét, a láthatatlan zászló előtt széles gesztussal meghajolt, és ezt dörögte: Ne nézd a gúnyámat, bébi! És szalutált vagy csak biccentett, ahogyan ezt a régi illemkönyvekben írják, nem is tudom, mert mi akkor magunkat néztük, és senki sem tudja miért, szégyelltük magunkat. Ilyenkor és máskor is leforrázva tértünk vissza a műhelybe, miután brigádvezetőnk egyszer-négyszer utánunk küldte Lajost, akire valamikor, nem is tudjuk milyen régen, meggondolatlanul a gyorsfutári munkakört bízták a műhelyben. Lajos pillanatra megállt a cukrászda ajtajában, két kézzel szorította kerékpárja kormányát, és a küzdelmes múltból örökölt beteges imbolygásával küszködve, szemrehányóan nézett reánk. Ő volt a mi élő lelkiismeretünk. Sajnos, jótanács formájú mentőöveink, melyeket reggeli adományainkkal dobtunk felé, elkerülhetetlenül mind a fejébe szálltak, és így a mi Lajosunk lassan, de biztosan, szeszbe fúlt. Ki tudta, ki hitte, ki gondolta, hogy ez ilyen durván történik, pedig hát éppen elég cifra történetet hallottunk már addig egykor józan és megbecsült polgárokról, akik mint a végzetükbe rohanó vonatok szoktak, valami csekélységtől kisiklottak, és szomorú vagy nagyon vidám képpel napestig allascht ittak rummal, szemükbe apránként lerakodott a bú, és még a járás is fájt nekik, nyikorogva mozdultak néha, mint az őszi szélben az üres fáskamra jobb időket látott, rozzant ajtaja. Amikor sápadt fiatalemberként a műhelybe kerültem, nagy elszánással, remegő lélekkel támaszkodtam a kijelölt rozzant írópadra, még sokáig nem jutott nekem írógép, de a mester biztatására tűzhányóként, addig nem ismert furcsa erők 9
