Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 2. szám - Tar Károly: Szerenád dobra és cintányérra (elbeszélés)
Tar Károly Szerenád dobra és cintányérra M J. V -Xühelyünkben olyan régiek az íróasztalok, hogy talán még nagyapám idejében készülhettek, rég elfeledett mesterek szorgos kezemunkájaként, olyan régen, amikor a kisvárosi utcáknak pacsuli szaga volt, az emberek feje tele volt romantikával és európaisággal, a különféle bútorlakkok tartósak voltak, mint a csöndes szerelmek, és Kovács úr, a belvárosi hentes, bizakodva tízdekánként mérte a leheletvékonyra szeletelt sokféle szalámit csupa fehércsempés hentesboltjában, ahol nagyon jól látható helyen, éppen a Kovács úr bajuszkás és fehérsapkás feje fölött, éjfekete lakkozott fatáblácskán cikornyás hófehér betűkkel állt a megfellebbezhetetlen, örök igazság: MEGHALT A HITEL. És mi minden áldott reggel bemegyünk a műhelybe, az ócska íróasztalokhoz, magunk alá húzunk egy nyikorgó széket, papírt teszünk az írógépbe, és fülünk mögül gondterheltséget mutató ráncokat engedünk az ábrázatunkra, és aztán könnyű és felületes sóhajjal nekikezdünk a szövegírásnak, ahogyan azt zakatoló, öreg írógépeink egykori gazdái tehették, amikor a kiadók minden értelmes szöveget soronként fizettek és tántoríthatatlanul hittek abban, hogy minden sorunkat áhítozva várják az unalomtól és keménygallértól folyton idegeskedő, ennek ellenére ápolt lelkületű és bajuszkás olvasók, migréntől szenvedő tudálékos özvegyasszonyok, és több olyan magányos hajadon, akik néha nem átallották belemártani magukat a napi politika szivarfüstös levegőjébe és a közéleti intrikákba. Többnyire Continental, Olympia és Erika márkájú gépeket csattogtatunk a műhelyben, ezek csodával határos módon átvészeltek minden háborút és kötelező beszolgáltatást, minden sorvégre érve halljuk miként csilingel figyelmeztetően a csengő, akár a régi pénztárgépek jelzését hallanánk, melyekről gyermekkorunkban azt hittük, a különféle billentyűk nyomkodásával pénzgyártásra is használják őket, és a csilingelés közben kipattanó pénztárfiók mutatja, hogy ez milyen szerencsével sikerül. Éppen az idén lesz huszonkilenc éve annak, hogy szöveggyártással kezdtem foglalkozni. Kettő, mondja a brigádvezető. Másfél, mondom én, közben magam sem tudom, miből lesz az a másfél, amire vállalkoztam. Hja, még nem is olyan régen ez is másként volt. Másfél, szólt a brigádvezető. Kettő és fél, kérleltem, ahogyan a reménykedő századelőn, minden csütörtökön kimenős cselédlánynak esedezett a korzózni vágyó legény. Ülök a műhelyben gondolatfinomító gyalupadomnál; kerek szivacsból készült ülőke a fenekem alatt, puha párnán jobban jön a gondolat, mondják a kollégák, akik soha, semmilyen körülmények között nem ismerik be, hogy a fenekünkkel gondolkozunk, ez nagy bűn lenne, valami olyasmihez hasonló, amit felforrósodott pillanataikban a most már nyugdíj előtt álló kolléganőink műveltek egykor örökké rámenős férfi elődeinkkel délutánonként, az üres és sivár műhely valamelyik hirtelen lesöpört íróasztalán. Néha azt hisszük, az alkotás ilyen: gyötör, fáj, felemészt, de ugyanakkor mérhetetlen gyönyörűség is, 8
