Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 12. szám - Nagy Miklós: Bölcs és balga őseink - Szabolcsban (Margócsy József: Egy régi udvarház utolsó gazdái)
Nem sokkal a kiegyezés után kezdődik az úri rend elszegényedése, s a baj Czóbeléket sem kerüli el. Kölcsönfelvételek, birtokeladások okmányai, fizetési felszólítások, végrehajtási dokumentumok mutatják, milyen is „a magyar szabadság dicső korszaka” — könnyelmű földbirtokosok számára. (Tisza Kálmán éráját címezi ekként a Czóbelék egy belső embere.) De vajon joggal vádolhatók-e könnyelműséggel? Úgy látszik, pazarlást kevéssé vethetünk a szemükre, noha Albert képviselősége, gyakori külföldi utazásai sokat fölemészthettek. Annál inkább hozzá nem értést, ötletszerűséget a gazdálkodásban. A megoldást olyan lépés hozza meg, amelyről a Nosz- tyak vagy Katánghyak ábrándoztak; Czóbel István 1887-ben br. Mednyánszky lányt vesz nőül, akinek vagyona elegendő a legvészesebb adósságok kifizetésére. Drága diadal ez1 Az ősi birtok túlnyomó többségét cserébe át kell adni a mentőangyalnak, Mednyánszky Margitnak, aki azt a maga nevére íratja át. Új táj, új környezet kerül a családi krónikába: István a felesége pátriájába, a szepességi Nagy őrre költözik, s ott művészek, bohémek köre alakul ki a kastélyban. A társaság központja nem a zárkózott háziúr, hanem sógora, Mednyánszky László, a lassan már országos hírű festő. „Medi” (= öregkutya) osztályának csöndes lázadója, fütyül az etikettre, örökös csavargásával, toprongyos ruháiban a közelmúlt beat- nemzedékének előfutára. Ő hozza a kastélyba rokonát, Jush Zsigmondot, aki fölfedezi és írásra buzdítja Minkát. A millennium előtti évtizedben járunk, tetőzik a „békevilág”, s a Czóbelek mindennapjaiban szorosan összefonódik egymással új és regi, kapitalista-polgári a hűbéri-nemesivel. A család anyagi bajai kiújulnak, iparos, gyógyszerész ontja a számlákat, s bár nem győzi méltóságosnak címezni a „cs. kir. kamarás Czóbel Imrét”, adott esetben könnyen a járásbírósághoz fordul. Modem vonás, hogy a kérőre már alig számító Minka 1886-ban az alispántól szegénységi bizonyítványt kap arról, „különálló és saját tulajdonát képező vagyonnal nem bír”. Csakhogy az okmányt jellegzetesen az ancien régime szellemében használja: Stiftsdame (alapítványi hölgy) kíván lenni, egyelőre azonban nem jogosult, mivel nem árva. (Közbevetőleg: hány humán műveltségű értelmiségi tudja még hazánkban, mi fán termett az alapítványi hölgy státusa?) Minka sokat jár a közeli Mándokra, s ennek kastélya ritka példája a korszerűsödésnek, már 1889-ben van villanyfejlesztő telepe. Megaranyozza az „elekt- rikus világítás” az aranysarkantyús vitézek és más feudális méltóságok gyülekezetét! (Csábító a párhuzam: ilyesmi megesett a Fekete gyémántokban is, ahol a demokrata hazafi Berend Iván gondoskodott „az ívfényről”. A langyos századvégnek nincsenek Berend Ivánjai.) Már később, 1900 után Emma fiai a katonai pálya felé kacsingatnak: úrias, elegáns foglalkozás. Zsiga úrfi császári és királyi lovassági kadett- ként tanul (ill. tanulni látszik) Morvaországban, ahol nemigen tisztelik bárói címét: megbuktatják II. évesen földrajzból s ábrázoló geometriából. Fiatal hadnagyként egészen Noszty Feri módjára viselkedik: „Nyíregyházán huszártiszt, de a becsületbíróság nemcsak a tiszti rangját veszi el, hanem a katonai szolgálatból is elbocsátják, s egyszerre mulatós Zsiga báró nevezettel írnak róla, (...) a helybeli újságok”. (M. J. kommentárja, 208. 1.) A kötet ugyan 1949-ig — Emma elhunytáig — követi a Czóbelek sorsát, mégis az az érzés alakul ki az olvasóban, hogy az első világháború meg Trianon már valóságos korszakzárás. Emma és Minka férfisegítség nélkül, orosz hadifoglyokkal dolgoztatva küszködnek a gazdasággal, amint a kötet gondozója megjegyzi: „Sok mindem maguknak kell csinálni: ajtómázolást, padlóbeeresztést, mézpörgetést, kályhakormozást és hasonlókat ...” (209 1.) Életmódjuk alig különbözik a tanítónőkétől, postamesternőkétől, nincsenek messze a szabolcsi parasztoktól, akikről most már annyi melegséggel, rokonszenvvel tud verselni a fiatalabb (immár 60 éves) Czóbel-leány . . . Szabolcs északi részén hol az orosz, hol a román front közeledésétől kell rettegni, s nemcsak a nemzet egysége — épsége forog veszélyben, hanem a földbirtokos osztály úgyszintén. írásunk első részét legméltóbban gr. Forgách Balázs — fiatal katonatiszt — 1916-os harctéri levelének egy részletével fejezhetjük be: „rajtunk úgysem lehet már segíteni; már évek óta megindult bennünk a bomlási folyamat, végzet őrködik a történelem felett, senki közülünk ki nem kerülheti”. 2. Czóbel Minkát jól ismerte a századforduló, ám 1919 után csupán a legmaradibb irodalmi körök tartották számon, ő maga is egyedül ezek ülésein és lapjaiban nyilatkozott meg. A hallgatást a hetvenes években néhány irodalomtörténész (monográfusa Pór Péter, Bata Imre) törte meg körülötte, majd 1974-ben válogatott költeményeinek újra kiadására is sor került, s benne ott olvashattuk Weöres Sándor méltató (ha tetszik: rehabilitáló) szavait: „(Cz. M.) A nagy múltú falusi realizmus folytatója, Gvadá- nyi, Szentjóbi Szabó, Petőfi, Arany örököse. Jelentkezésekor, 1890 körül, teljesen modern jelenség. Körülbelül 1915-ig. Múltszázadvégi és századunk eleji munkássága úttörő és időt álló érték.” Jómagam akkori kritikáimban nem tagadtam mindezt, bár igyekeztem helyét a kortársak 89
