Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 12. szám - dr. Lakatos István: Hontalanság - 1945 (Részlet a „Két világ tanúja voltam” című emlékiratból)
A dalok szünetében ittunk — a lányok többet, mint mi —, és az egyébként hallgatag katonák nyelve is megoldódott, majd, mintha valami fenyegető gondolattól szerettek volna megszabadulni, önfeledten kezdték el énekelni a „Es geht alles vorüber, es geht alles vorbei,...” kezdetű háborús nótát. Hangjukból kicsengett, hogy mennyire gyűlölik a háborút, a sok nélkülözést, s a reményt csak azt tartja bennük, azért élnek, azért örülnek minden nap múlásának, mert „auf jedem Dezember folgt wieder ein Mai”. Azután megkértek bennünket, hogy mi is énekeljünk valami magyar dalt. Mi halkan kezdtük el énekelni: „Elindultam szép hazámból...” Már éjfél felé járt az idő, amikor hazakísértük a lányokat — és mi is hittük, hogy „Minden elmúlik egyszer, minden a végéhez ér, minden december új májust ígér ...” A zsoldunkat pengőben kaptuk, és a bad-gasteini bankok minden további nélkül átváltották márkára — nem is rosszul: 100 pengőért 70 birodalmi márkát kaptunk. A kenyérellátásunk is jó volt, az étkezés is változatos és kielégítő. Én a maradék kenyeremet változatlanul megpirítottam a kis rajkályhán és az alumíniumdobozba raktároztam. Sohasem lehet tudni! jelszóval. Hetenként két-három alkalommal elmentünk a gyógyfürdőbe, és élvezettel töltöttük a maximálisan engedélyezett negyedórát a zöldcsempés, hatalmas süllyesztett kádban. Az egyik hadnagy nem respektálva a korlátozást, majdnem fél órát töltött a vízben, és kis gyermekeinek kellett segítséget hívni, hogy kihúzzák a vízből a teljesen legyengült, a rádiumos víztől elalélt férfit. A sebesültjeink szépen gyógyultak, de semmi sem történt annak érdekében, hogy elhagyják a kórházvonatot. Ők biztosították a mi szükségességünket, és ők is jobban érezték magukat nálunk, mint esetleg valamelyik harcoló alakulatnál. A mi „védőszárny”- unk alá menekült az élelmezési minisztérium egyik részlege is, két élelemmel telt vagonjával. Természetesen szívesen fogadtuk őket, így még bőségesebb lett az étkezésünk. A katonai fegyelem továbbra is fennmaradt: rendes szolgálati beosztás szerint folyt a vagonok körüli tevékenység. A világban történő eseményektől szinte teljesen el voltunk zárva. Közvetett úton kaptunk csak értesüléseket mindarról, amiket a német rádió bemondott. De ezekkel a hírekkel nem sokra mentünk. A birodalom északi részeiből érkező szemtanúk azonban elmondták, hogy az amerikai bombázók, amelyek nap nap után felettünk repülnek észak felé, hatalmas pusztításokat végeznek, főként a nagyobb városokban. De így tudtuk meg azt is, hogy április 12-én meghalt Roosewelt, az USA elnöke, a németek elleni szövetséges tábor egyik jelentős tagja. Április 15-én, vasárnap azután egy mozdony állt a szerelvényünk északi végére, és megindult velünk. Mintegy tizenöt kilométer után, még a Gasteini-völgyben Dorfgastein állomásának egyik mellékvágányán, messze az állomástól állapodott meg velünk. Úgy látszott, hogy a bad-gasteini állomáson már útban voltunk. Itt egyhangúbbá vált az életünk. Egy kis patak kísérte végig a völgyben a síneket, és ott Dorfgasteinnél közvetlen a töltés tövében folyt. Ennek a pataknak a partján, a vízbe hajló bokrok alatt én egy kis pihenőhelyet építettem ki terméskőből. Órákon át ültem egyedül. Néztem a sebesen folyó, tiszta hegyipatak tükrének játékát — és egy ilyen patak melletti nyugalmas időben telepedett mellém vagontársunk, dr. Kovács belgyógyász orvos velünk utazó unokaöccse. Nehezen induló beszélgetés kapcsán a végén mégis csak kibökte, hogy délelőtt folyamán egy átutazó katonától hallott a szombathelyi hadtestparancsnokság sorsáról, amelynek kötelékében — tudomása szerint — az én szüleim is nyugatra települtek. Az átutazó katona elmondta, hogy Landshut állomást hatalmas légitámadás éne, ahol a szombathelyi hadtestparancsnokság szerelvénye is vesztegelt. A támadás következtében jóformán az egész kitelepülő állomány elpusztult a vagonokban. Feltehetően az én szüleim is. Közlését döbbenettel hallgattam, és megfogalmazódott bennem a szomorú felismerés, hogy most már teljesen egyedül maradtam, esetleg hazamenni sincs értelme, hiszen minden rokonom ismét, a háború vége után, nyilván a Romániához tartozó területen 42
