Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 12. szám - dr. Lakatos István: Hontalanság - 1945 (Részlet a „Két világ tanúja voltam” című emlékiratból)

reked. Ekkor határoztam el, hogy ha bekövetkezik a béke, Franciaországba igyekszem eljutni, ahová mindig is vágytam.

Két hetet töltöttünk Dorfgasteinben, és lassan a Gasteini-völgybe is betört a tavasz. Nyiltak a mezei virágok, melegebbek lettek a napok. Életünk változatlanul nyugalmas, unalmas volt — csak néha jutottunk be Bad-Gasteinbe.

A dorfgasteini nyugalomnak azután április 27-én, pénteken vége szakadt. Egy mozdony visszahúzott bennünket Bad-Gasteinbe, ahol a kora délutáni órákban három német tiszt jelent meg a szerelvényünknél. A parancsnokot keresték. Szécsey százados hamarosan elő is került, de többünket is odavonzott a kíváncsiság. Az egyik német, egy főhadnagy közölte, hogy minden felszerelésünket le kell adnunk, sok új sebesült érkezett a frontokról, s minden kórházi anyagra szükségük van. A teherautók, amelyek az elszállítást végzik, már a rakodónál várnak. Az élelmiszer egy részét megtarthatjuk, a sebesülteket pedig egy orvos kísérje Salzburgba, ahol egy magyar gyűjtőtábor van. A többi orvos és beosztott Dorfgasteinben várja meg a további intézkedést.

Szécsey százados közölte, hogy az Ortskommandanstól neki határozott utasítása van, hogy mindent tartson együtt, nem tudni, mikor lesz ismét szükség a hadikórház újabb üzemeltetésére. A németek viszont kijelentették, hogy ők ezt a parancsot kapták, és azt végre is fogják hajtani.

Szécsey dr. erre elsietett az Ortskommandatúrára, a három várakozó németet pedig mi széles gyűrűben vettük körül. A hangulat egyre ellenségesebb lett körülöttük, ők pedig egyre kényelmetlenebbül érezték magukat — míg végül jobbnak látták, áttörve a gyűrűt, visszamenni a várakozó teherautókhoz, ahol az embereik is várakoztak.

Amíg így teltek a várakozás hosszú percei, a raktárosok — megtudva a németek szándékát, s felismerve, hogy azt végre is fogják hajtani — felnyitották a raktárvagonokat, és a használható dolgokat kiosztották a vagonlakók között.

Amikor Szécsey százados visszaérkezett, arca nem sok jót sejtetett. A németek rövidesen megkezdték a vagonokból a kórházi anyag elszállítását. Nem sok idő múltán híre jött, hogy amint az első teherautó leért az üdülőtelepre, német katonák cigarettáért lepedőket és törülközőket kínáltak eladásra.

Mindenkit felháborított az eset — Fodor főhadnagy pedig, a hadikórház egyetlen nyilaskeresztes párttagja, letépte karjáról a nyilaskarszalagot, csíkokra szagatta és a sínek közé dobta. Közben magából kikelve ordítozott: — Ha ezek ilyenek, én nem vagyok tovább nemzetiszocialista! A vagonlakók a történtek ellenére nevetve nézték a jelenetet, és még biztatták is gúnyos megjegyzéseikkel. Fodor főhadnagy a vagonlakók elöl menekülve felkapaszkodott a saját vagonjába — ahol a felesége szó nélkül arcul ütötte.

A sebesültjeinknek Salzburgba való kísérésére Szécsey százados természetesen engem jelölt ki, mipt a legfiatalabb orvost. Két vöröskeresztes nővérrel egy vagonba költöztünk át, a sebesültek pedig továbbra is abban a két személykocsiban maradtak, amelyekben eddig is utaztak. Megkaptuk a raktár szétosztásánál ránk jutó élelmiszer-adagot, több kiló sajtot, sózott szalonnát, bőven kenyeret és konzervet.

Az én nyílt parancsom úgy szólt, hogy a sebesültek átadása után a Salzburgban működő magyar gyűjtőtáborban kell jelentkeznem állományba vétel céljából. Tehát nem térhetek vissza Dorfgasteinbe a hadikórház ott letelepedett állományához. Kis ellenérzéssel, de végül is megnyugvással vettem tudomásul a parancsot. Elbúcsúztam Jenőtől és Lacitól, üdvözletemet küldtem az éttermi lányoknak.

Miután így elintéződött a hadikórház és az én sorsom, az állomás peronján sétálgattam. Nézegettem a vonatokat, és a jövő lehetőségeit latolgattam. Egy idő múlva egy magyar, gyorsan mozgó fegyvernemhez tartozó alezredessel kerültem beszélgetésbe. A vonatot várta, amely a tunellon át Mallnitzba ment. Szóba kerültek a szüleim, és amikor közöltem, hogy tudomásom szerint Landshut bombázásánál elpusztultak, megállt és szembefordult velem: — A szombathelyi hadtest állományának egy része itt van Mallnitzban, és nekem úgy rémlik, hogy ott van egy Lakatos ezredes a feleségével. Ha megérkeztem, rögtön utánanézek és telefonálok, még mielőtt elindulnál Salzburgba.

43