Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 12. szám - dr. Lakatos István: Hontalanság - 1945 (Részlet a „Két világ tanúja voltam” című emlékiratból)

Bad-Gasteinban a háború alatt — a gyógyulni vágyó vendégek hiányában — a német Luftwaffe, a légierő sebesültjei foglalták el a hatalmas szanatóriumi épületeket. Mi természetesen nem jutottunk be egyik épületbe sem. Kórház-vonatunkat az állomás egyik mellékvágányára állították, és mi, sebesültjeinkkel együtt, változatlanul a szerelvény kocsijaiban laktunk.

Az éjszakák ott hidegek voltak, a takaróink pedig elégtelenek. Az esti vetkőzés így csak azt jelentette, hogy kigomboltuk köpenyünk és zubbonyunk felső gombjait, meglazi- tottuk bakancsunk fűzőjét, és pokrócunkba burkolózva tértünk nyugovóra. Amikor a vagon közepén a rajkályhában kialudt a tűz, perceken belül a külső hőmérséklet lett uralkodóvá a vagonban is.

Reggel a sínekkel párhuzamosan futó kis patakban mosakodtunk, majd a délelőttöt a vasút melletti kis kávéházban töltöttük. Itt ittuk azt a fekete löttyöt, amit feketekávéként hoztak elénk. Beszélgettünk és kártyáztunk. Azután jártuk az üdülőhely lejtős utcáit, nézegettük a nagy vízesést, az észak felé rohanó, a Salzachba folyó hegyipatak fehéren tajtékzó habjait, a Kursalon hatalmas ablakait. Az utcákon a járókelők zömét a német sebesült katonák, főként tisztek tették ki. Gyakran csinos ápolónők támogatásával sántikál- tak végig az utcán. A környező hatalmas hegyek tetején vakítóan csillogott a hó. Délelőttönként az északi irányba özönlő Liberator bombázók százainak fémtestén ezüstösen csillogott a napfény, hogy néhány óra múlva hasonlóan mély dübörgéssel szánjanak a magasban dél felé, az olaszországi támaszpontjaikra.

Tulajdonképpen a vagonlakás ellenére meg voltunk elégedve helyzetünkkel. Végre, mivel letelepedtünk, rendszeres élelmiszer- és egyéb ellátásban részesültünk a németektől. Ugrásszerűen megjavult a kosztunk, és az első ebéd rizses hús volt, amiből mindenki annyit kapott, amennyit kért. A torokfájásom ellenére én is nekiláttam az evésnek — de az első néhány falat után kifakadtak a mandula körüli tályogjaim, genny öntötte el a torkomat, és annak édeskés ízétől mindent kihánytam. így végül is én éhen maradtam az első bőséges ebéd alkalmával.

Néhány nap után, amikor a torkom már teljesen rendbe jött és otthonosan kezdtünk közlekedni a telepen, esténként Jenővel, az egészségügyi hadnaggyal, Lacival, az egészség- ügyi zászlóssal, barátaimmal és vagontársaimmal együtt én is felöltöztem karpaszományos szakaszvezetői extra egyenruhámba, hogy a telep legelegánsabb éttermébe, a Mozart- Hausba menjünk vacsorázni. Nem az étkezés, inkább a kulturált környezet miatt. Miután egy pár cipőtalpért egy heti élelmezési jegyet szereztünk, itt ezüst evőeszközzel ehettük a káposztát burgonyával és ihattuk kristálypohárból a vizet. Csakhamar összebarátkoztunk a csinos felszolgáló-lányokkal, és esténként már csak egy-egy hazai Kék-vörös, vagy Levendula szappanért jegy nélkül hozták az aznapi menüt — amiben azonban még véletlenül sem volt sohasem hús.

Az egyik alkalommal záróra után is az étteremben maradtunk, a lányokkal való megbeszélés után. Jenő köpenyének zsebéből előkerült a rumosüveg, a lányok az asztalhoz ültek és éjfélig iszogattunk. Ebből lassan megszokás lett. Kellemes órák voltak ezek.

Egy másik alkalommal záróra után a lányokkal az egyik hangulatos Bierstubéba mentünk el. A faburkolatú falak, a festett ernyőjű, kovácsoltvas falilámpák meleg, barna fényt árasztottak az alacsony mennyezetű szobában. Az asztalokon színes abroszok, a falakhoz épített padok kényelmesek voltak. A falakon — a régi osztrák jólét szimbólumaként — nagy, festett söröskorsók, fémfedővel, díszes gót betűkkel írott vendégbiztató mondatok, és a sok sörivástól kövér polgárok képei. Az egyik sarokban ferdén a falra akasztott feszület, mellette néhány bekeretezett szentkép — és a tulajdonos harctéren elesett fiának gyászjelentése és fényképe.

Sört már régen nem lehetett kapni, Jenő ismét rumot hozott magával, azt ittuk. Käthe gitározott, s a gitár meleg, zengő hangját Liesel és Franzi, meg a hozzánk csatlakozott két fiatal német szabadságos katona halk énekkel kísérték. Mi élvezettel hallgattuk a jellegzetes osztrák, majd melankolikus német háborús dalokat, amelyek az elmúlt öt háborús év sok gyászából és szenvedéséből fakadtak, s amelyek mögött már reménytelenség sötétlett.

41