Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 11. szám - Mák Ferenc: Ránktalálnak-e a szép üzenetek? (Utószó egy vállalkozáshoz
Filozófiai-lélektani intézet, amely filozófiákkal, vallásokkal, ideológiákkal, mítoszokkal, népszokásokkal és a fiatalok szociológiájával foglalkozik. Közösségi művészetek intézete: a környezettel (építészet, design), a környezetvédelemmel, új médiákkal, színházzal, filmmel, művészeti öntevékenységekkel, alkotáslélektannal foglalkozó műhelyekből áll. Ide csatlakozhatna, vagy önállóan működhetne a Kodály-intézet. Ebben az ütemben már az Egyetem önfejlődése domináns. 7. Jó minőségű, magas szintű oktatás nehezen valósítható meg kutatóbázisok nélkül. A tudományos háttérről, a térség tudományos akadémiáinak és más tudományos intézményeknek a bevonásával célszerű gondolkodni. * * * Lehet, hogy diófát ültetünk? Miképpen a fa gyökerei a földben, a kerítések alatt áthajtanak a szomszédok telkére, és onnan is felszívják az értékes anyagokat, aképpen a fa ágai is áthajolnak majd — ha sikerül kellő nagyra nőnie — a szomszédok felé, és a fa gyümölcsei mindenhová hullanak. Ránktalálnak-e a szép üzenetek? Utószó egy vállalkozáshoz 990 áprilisában a Forrás majdnem teljes számot szentelt a szomszédos országokban élő kisebbségi magyarság társadalmi-politikai és szellemi mozgalmai bemutatásának. Igyekeztünk minél átfogóbb képet adni a felvidéki, a kárpátaljai, a vajdasági — s akkor még egyetlen, de annál megindítóbb vallomás erejéig — a romániai magyar közösségeknek a „tágasságélmények” nyomán felszabadult önszerveződési törekvéseiről, s az akkor már világosan megfogalmazott szándékairól, hogy a pártállam ideológiai fegyelmének oldódása nyomán végre őszinte felelősségtudattal maguk vegyék a kezükbe életük megszervezését, sorsuk irányítását. A pártállam juttatta „kegyelem” — ki ne látná — a szellemi tetszhalál fenyegető közelébe sodorta a Kárpát-medence valamennyi nemzeti kisebbségét, oly könyörtelen rafináltsággal, oly megfontolt cinizmussal, amilyenre a történelemben csak ritkán volt példa — ha volt egyáltalán. Századunk Európájának emléke ily módon egészen bizonyosan a katasztrofális kisebbségi sorsok gyötrelmes valóságaként vonul be a történelembe, s a történészek, a kutatók népes seregének sok-sok évtizedes feladata lesz mindazt számba venni, ami a kisebbségek életéből értékként elveszett, nem is szólva a felmérhetet- lenről, a szellemi-lelki „tékozlásról”. E közösségek önmagukra találása éppen ezért nem csak és nem kizárólag jogi kérdés, nem alkotmányos gond. Elsősorban belső törvény kérdése, a lélek ügye. S a felismerésé, hogy a kisebbségi ember maga is felelős a saját — és közössége — sorsáért. A felismerésé, a belátásé, hogy tennie kell valamit felszabadulása érdekében. Mindemellett legnehezebb lesz szívével és elméjével felfogni, hogy a történelem az övé is, legalább annyira az övé, mint amennyire a széles jogkörrel bíró, európai polgároké. Hogy közös minden ígéret, közös minden lendület. Jó érzéssel készítettük tehát áprilisi számvetésünket, azt azonban már akkor látnunk kellett, hogy nem fejeztük be a vállalkozást. Nyertünk ugyan némi betekintést a szomszé95
