Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1. szám - Olasz Sándor: A filozofikus kritika lehetőségei (Bertha Zoltán: A szellem jelzőfényei)
szétnézni a világban, könnyen az a benyomása támad, hogy a Hegel által olyannyira felmagasztalt Világszellem éppen most készül megvalósítani egy Tálamon Alfonz nevezetű gimnazista diák novellájának rémséges világát. De hát hogy is írta egyik egypercesében Örkény? Megvan! „A legmerészebb álmaink is megvalósíthatók.” Domokos Mátyás A filozofikus kritika lehetőségei Bertha Zoltán: A szellem jelzőfényei A JAK-füzetek 34. kötetében önmagát definiálni próbáló fiatal tudós munkái, tanulmányai és kritikái az utóbbi évtizedben jelentek meg különféle folyóiratokban. Ám Bertha Zoltán nevét talán legtöbben a Görömbei Andrással közösen írt kiváló könyv, A 70-es évek romániai magyar irodalma társszerzőiéként jegyezték meg. Azt már csak az árnyaltabb portré kedvéért jegyezzük meg, hogy Bertha Zoltánt — mint minden igazi értelmiségit — szenvedélyesen érdekli terünk és időnk gyötrelmes, vajúdó valósága. Nem tartozik azok közé, akik nem látnak túl a dolgozószoba, a könyvtár falán. Talán sárospataki iskolaéveinek és debreceni egyetemi tanulmányainak is szerepük van ebben. Elméleti érdeklődés és megalapozottság (de nem agyonteoretizáltság), esztétikai és kritikai igényesség jellemzi Bertha írásait. Az értékelés és az értelmezés összekapcsolására törekszik még rövidebb bírálataiban is. Nem metaforizál, ügyel gondolatainak pontos, szakszerű megfogalmazására. Nincsenek ájult-áhitatos mondatai, tárgyát enélkül is tiszteli. Tudja, ő van az irodalomért, s nem az irodalmi mű — mintegy boncolásra kiszemelt áldozatként — a tudományért. Bertha Zoltán igen gyakran a filozófia irányából közelít, a mű filozófiai hátterét vizsgálja. A kötet egyik legjobb tanulmánya („minden véges: megalkuvás”) Szilágyi Domokos költészetének elemzésében mutatja meg az ilyen megköze- lités erényeit. Szilágyi „költészete egészében tehát nem pusztán irodalmi jelenség, hanem emberi, metafizikai létpróba, életkísérlet tükrözője.” De épp a nem pusztán irodalmi értet meg sok mindent a tisztán irodalmiból is. Az avantgárd lírai formák, az elioti, Ezra Pound-i intarziásmegoldások „a végesbe való bele nem törődés kínjára” vezethetők vissza. Szilágyinál az emberi természetnek az a vonása erősödik föl, hogy a már elérttel elégedetlenek vagyunk, s azt értékelni igazán csak akkor tudjuk, ha elveszítjük. Szilágyi a hiányt, a csonkaságot gigantikus méretűvé nagyítja. Ha a helyzet-, szerep- és stílusjátékok sokaságára keresünk magyarázatot, akkor az önidentitásnak otthont, mozgásteret kereső szenvedélyre gondolhatunk. A művészi sorsforduló jeleit látja Bertha Zoltán is az utóbbi másfél-két évtized magyar irodalmában. Ennek a váltásnak jól érzékeli a lényegét, amikor például az egyetlen nézőpontból megkísérelt valóságmegjelenítéssel szemben jelentkező aleatorikus módszert jellemzi. („Az alá- és fölérendeltségektől menekülő érzület az egymással mellérendelten keveredő érzés-, hangulat-, emlék- és gondolattörmelékek, tudatfoszlányok . . . felidézésével igyekszik az élmények valódi jellegéhez közel férkőzni.”) Ám az is világos, hogy a történelem kihívásaira sokféle művészi reflexió érkezhet. Ragaszkodik-e az alkotó a közösségiség eleméhez vagy inkább az individuális szabadságot tartja fontosnak? E két tendencia kétségtelenül létezik, de nem föltétlenül egymást kizáró, megkérdőjelező jelleggel. Bertha Zoltánban megvan a hajlam és képesség a különféle művészi törekvések elfogadására. A tolerancia, az értékek tisztelete az írásmódok sokféleségének elismerését jelzi. Ezért is állapíthatja meg: a személyiség autonómiájával, az új szenzibilitással jellemezhető törekvés mellett ott „a metafizikai értelmezettségű népi, közösségi, mitologikus, népművészeti, archaikus stb. szerkezetű, világmagyarázat-elvű poétikai modell is, reális történelmi alternatívákat és elköteleződéseket kinyilvánító igénnyel. Ennek az ereje nem csökkent, sőt összhangba került a formai modernség szerkezetével.” Bertha Zoltánt a modem magyar irodalom intellektuális és kísérletező áramlatai is izgatják. Az erdélyi irodalom első Forrás-nemzedékének (Szilágyi István, Bálint Tibor és mások) alkotóinál például a tradicionális valóságtükrözéstől eltérő epikai formákat, Bodor Ádám novelláiban — a történetiség, a társadalmiság élményei helyett — az ontológiai érdeklődés meghatározó szerepét észleli. Ugyanakkor Vári Attila Volt egyszer egy város című regényében épp a „kettős nyitottságra” figyel föl. Arra, hogy itt 93
