Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 11. szám - Tari István: Regény az életünk

Oszt, amikó, ugye mindenkit átkutattak, szét lettünk szortírozva. A gyerekeket meg az időseket kocsira rakták. Én a húgommá ütem egy kocsin.

— Hány éves volt akkor?

— Tizenkét éves vótam, a Rózsi húgom meg huszonkét hónapos vót. Lekutyorodtam, fogtam a Rózsit az ölembe, teli vót a kocsi gyerekke. Anyám sivalkodik, gyünne oda a pici gyerekhő, ugye, szopott még a Rózsi. Ho-op! Rácsaptak! Nem lehet! Lefelé! Te gyalog mész. Ű is gyalog ment, a nővérem is, meg a bátyám is gyalog ment. Éccaka hajtottak bennünket. Éccaka vót mán, sötét éccaka. Elő a gyalogosok mentek, aztán a kocsik mentek

— önti el szemét a könny. — Az eső meg csak úgy szakadt, Jaoj! Csat-tog! Villámlik! Szakad az eső. A gyerekek meg rí-nak! Or-di-bá-nak! Átnyalábótam a Rózsi húgomat, hogy ne ázzon. (Ugye, most köszöni meg! A zura magyar meg ű is, oszt a lányuk már nem akar magyarú szőni hozzám!) Oszt az a partizány, aki a kicsit hajtotta, kivette a lópokrócot, odatta, hogy takaródzunk be. Él még az a partizány! Hát azt sose felejtem el — száradnak fel a könnyei.

(— Vót eccé egy szerb lakadalom, Tovarison. Oszt mink, nagylányok vótunk mán, ementünk megnézni azt a szerb lakadalmat. Állunk kint az utcán, oszt nézzük. Eccé odagyűn hozzám egy ember oszt főkér táncóni. Emék vele. Aszongya: — Ismerem én űtet?

— Hunnan ismerném? — mondom neki. Akkó mondta meg, hogy ű vót az, aki a kocsit hajtotta. —Jako mi je zao — mondta —,ja sam to morao da pravim.15 Ez így vót!)

Akkó beértünk Járekra. Az eső csak úgy szakadt. Akkó: „Lefelé a kocsirú!” Az eső esik. Az utcán nincs villany. Lecibátam a Rózsit a kocsirú. Nekem nem segített a partizány, mer vót ott olyan gyerek, aki még kisebb vót oszt le köllött venni. Azokat segítette. Egy saroki házba teretek bennünket. Hosszú gangja vót a háznak. Emlíkszek rá, sváb ház lehetett. A svábokat mán akkó kiizéték Járekrú. Betipegtem a Rózsivá a szobába. Vót ott egy kemince, oszt oda kutyorodtam le. Vótak ott, ugye, öregemberek, vót aki dohánzott, vót, ugye, gyufája. Akkó gyújtottak tüzet, mentek, hoztak be szalmát, terítettek be a szobába szalmát. Oszt a szalmára feküdtünk, ott aludtunk meg. Tele vót velünk a szoba. Tíz-tizenöt lélek lehetett egy szobába. Másnap réggé, szegíny öreganyám meg öregapám főkeresett bennünket; a szülikém meg öregapó, őnekik köszönhessük, hogy életbe maradtunk. Oda- gyütt a szülike közénk, oszt együtt vótunk vele meg öregapjáva. Járekon, abba az utcába végig vótak a mosorini magyarok. Járek üres vót, fő vótak mán arra készűve, hogy a magyarokat hajtsák bele. A ház pallása, amelyikbe mink vótunk, tele vót búzává. Kukorica is vót meg szalma. Szegíny öregapám, állandóan gyugdosott bennünket — fátyolosodik el a hangja. — Begyugott bennünket a pincébe, a vakablakba. Mikó engedett ki bennünket, egy sikló vót összetekergődzve a sarokba — küszködik a könnyeivel. — Másszor meg a padláson temetett be a búzába. Nádszálon szíttam a levegőt! Nem is tudom, hogy maradtunk életbe. A Rózsi, ugye, picike vót, hasmenése vót annak a pici gyereknek. Megvót az, hogy naponta kaptunk egy lapos kukoricakenyeret, só nékű sütötték, minden vót benne: svábbogár, sörösüvegtető.. . Délbe, amikó harangoztak, akkó mentünk a kandliva az ebédé. Sótalan ételt kaptunk. Beszereztük valahogy azt a marhasót: csupa seb vót tűle a szánk. De az olyan különös, rossz ízű só vót! Picit tettünk csak belüle, de ... — borzong.

— Csak a kukoricát szerettük. Azt mi főztük, egy nagy üstbe főztük. Azt minden gyerek szerette. Az tartotta, a főtt kukorica tartotta a gyerekekbe a lelket! De, ugye, a Rózsi húgom nem ette azt.

Rengetegen meghaltak ott, Járekon, a lógerba ... Ment mindennap a kocsi az utcán, amelyikbe a ganét hordják, oszt hátúrú hiánzott a saroglya, oszt ahun halott vót... Mentek be minden házhoz, kérdezték, hogy van-e halott? Ha vót halott, akkó megfogták oszt rádobták a kocsira. Kinek a feje lógott, kinek a lába lógott le a kocsirú. Megpakóták a kocsit oszt vitték a halottakat. Ez így vót! Minden nap ment a kocsi. Én láttam.

így éltünk mi ott, a lógerba. Mi, magyarok. Regény az életünk. Regény!

61