Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 11. szám - Tari István: Regény az életünk
Nem köllöttünk! Mosorinba csak pár magyar család maradt, csak azokat nem hajtották el a lógerba, akik etették a partizányokat. A többirű hallani se akartak. Csak a gyerekek meg az öregek vótak Járekon. A kiürűtt sváb házakba vótunk a csúrogiakka meg a zsablyaiakka. A kerteken körösztű átjárhattunk a többi házakba. Kint az utcán vótak őrök, nem minden házná, de puskás őrök vótak. Nem köllött nekik féni a gyerekekül meg az öregektű. Ha nincs ott velünk öregapám meg a szüle, mink is meghaltunk vóna. Akkó ük mentették meg az életünket! Később meg mink, a gyerekek, az üvékét... Majd azt is emondom. Dajkálgassa öregapám a húgomat, a huszonkét hónapos húgomat, Még pár nap és meghal szegíny, ugye nem evett, csak rídogát, híjába járkátak vele. Egy partizány meg lóháton megy házrú házra oszt kijabál, kijabál: —Jer tu stanuje Gracik Jóska?16 — Emitt van — mondják a többiek. Az én öregapám, hát az úgy megijedt. Rezgett, szegíny. Nem tudta, ugye, hogy mirű van szó. —Jene — aszonygya —, ja sam.17 —Jóska, moj drug! Ne poznajes me?ls — kérdezi a partizány. Valahunnan ismerte. Oszt kérdezte öregapámtú, hogy akar-e egy kicsit dógozni. Oszt ű vitte be öregapámat a tisztekhő dógozni. Öregapám mindennap járt be a tisztekhő, az istállóba, a lovakat gondozni. Ott összeszehette a kandlijába a tisztek után az ételmaradékot. Oszt hozta nekünk. A tisztek jó sós ételt ettek. A bableves jó sós vót. Amikó vót maradék, azt összeszedte. A kenyér száraz, de fehér vót. Amit a tisztek meghattak, azt ű hazahozta. Tavasz vót mán, szedtük a kamillát, öreganyám megszárította, jó vót a téja a kishúgomnak. Az tartotta bennünk a lelket, hogy öregapánk hozta nekünk az ételt. Olyan eset is vót, hogy várjuk haza öregapját, oszt nem vót maradék. Aztán, eccé csak gyünnek a partizányok, mondják, hogy pakójjunk össze mindent. Úgy is vót. Batyuba pakótunk mindent, a batyut a hátunkra vettük, oszt mentünk ki sorba az állomásra. Nappa mentünk. Nem tudtuk, hogy hova visznek bennünket. Gajdobrára vittek bennünket. Ott leszátunk. Vót ott a közsígházáná egy nagy liget. Mi ott vótunk három nap. Oda telepedtünk. Ott is aludtunk. Se inni, se enni, de semmit se kaptunk. Semmit — ismételgeti az asszony. — Hogy bírtuk ki? Kibírtuk valahogy. Úgy bírtuk ki, hogy Gajdobrán a németek még bent vótak a házaikba. De ük tudták mán azt, hogy nekik menni köll. Hogy kihajtsák ükét. Az otthonaikbú. Mi gyerekek meg mentünk kúdúni. Házrú házra mentünk kúdúni. A németekhő mentünk kúdúni. Azok a hosszú gangok! Kint vótak a gangokon az asztalok. A megterített asztalok. De azokon tej, kenyér, szalonna, minden vót! Minden házná kaptunk valamit. Akkó meg mink tartottuk el öregapját meg a szülét. Meg köllött jegyeznünk, hogy hun űnek a ligetbe. Hogy megtaláljuk ükét. Én meg a Bözse néném tartottuk el ükét! Oszt a Bözsének a gyerekei most nem tudnak magyarú. Majd eccé emesélem nekik, hogy hogy vót. A Bözse mán akkó nagylán vót, én tizenkét, ű tizenöt éves vót. No, elég az hozzá, hogy az öregek nem mozdíthattak e a ligetbű. Vigyázni köllött a batyukat. Oszt a gyerekeket kűdték kúdúni. Oszt vót olyan gyerek, amelyik szégyenlős vót oszt nem ment. Oszt híjába... Mi mentünk. Oszt egy-két napra rá, ej de fázok, hogy mesélem, direkt fázok. No, halljuk eccé, hogy gyünnek anyukáék! Oda, hozták oda az anyákat Növi Sadrú. Szaladtunk. Sorba mentek az asszonyok. Mentem én is a Bözséve oszt kerestük anyánkat. Akkó megtanátuk. Lassan szétszortíroztak bennünket a házakba, ahunnan a németeket kiizéték. Én nem láttam a németek kihajtását. Eccé az egyik utcát üresítették ki, máskó a másikat. De én aztat nem láttam. Csak arra emlikszek, hogy fogyott a ligetbű az ember. Ahogy fogytak a házakbú a németek, úgy tették be oda a magyarokat. Egy házba, ott is, több család jutott. Azt, ugye, láttuk, hogy a partizányok összeszedték a házakbú a holmit. De rengeteg bútorzat maradt ott. 62
