Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1. szám - Domokos Mátyás: Végítélet a műteremben (Talamon Alfonz novellái)

vagy Az éjszaka árkádsorai-nak a fullasztó pánikot lidérces erővel és kafkai ízekkel megelevenítő ábrázolatán már minduntalan átüt az olvasói percepció nehézségeit elfüjva az, ami már nem játék, nem a tehetség erőfitogtatása, és nem műtermi effektus, hanem magasabb kényszer: a tehetség predestinációja. Megérezzük, hogy Tálamon Alfonz a modem próza sokféle fekvésében tud ugyan beszélni, de mindig csak arról beszél, amit neki kell mondania; ahogyan őbenne él, Fernando Pessoa-val szólva, az „az ősi szorongás”, amit századok óta mindannyian magunkban hordozunk, „könnyekben és szertelen képzeletekben, / rémület nélküli lázálomsorozatban / értelem nélkül egyszerre kitörő nagy felindulásokban.” E verssorok mindegyikéhez oda lehetne rendelni a megfelelő Tálamon Alfonz-novellát.

De ehhez a kortalan, ősi szorongáshoz, létszorongáshoz társul még egy másik, s jellegzetesen 20. századvégi szorongás is Tálamon Alfonz közérzetében, s a képzelete segélyével megidézett írói világa légkörében. Valamilyen kozmikus emberi állapotváltozásnak a baljós előérzete, amely egyetemesebben és visszafordíthatatlanabbul si- lányítja el az emberiség életét, mintsem azt a tudományos futurológia alapján elképzelhetnénk. Az ösztön Geiger—Müller számlálója azonban jelzi ennek az alattomos Rossznak a mind erősödő sugárzását. Az utolsó író memoárja (amely egyébként a kötet nyitó darabja, s amely- lyel, ha jól emlékszem, bemutatkozott annak idején a Tiszatáj-ban a fiatal író), ez a némiképp Ray Bradbury romantikusan sötét és fájdalmas sci- fijeinek a koreográfiáját követő elbeszélés a földkerekség utolsó írójának a visszaemlékezése arra a folyamatra, és a folyamatnak az okaira, ahogyan az irodalom szép lassan, de feltartóztathatatlanul eltűnt az emberiség életéből, mert a haladás és a civilizáció nevében és védelmében a hatalom birtokosai minden műből fokozatosan kivonták a benne rejlő „szellemi telítettségenergiát”, hogy aztán sörösüvegekbe palackozva gránátokként használják fel az ellenség megsemmisítésére. Az abszurd történet természetesen metaforikus jelentéssel is rendelkezik: arról tudósít, hogy miközben a civilizáció és a haladás felfalja az irodalmat, értsd: az ember történelmi kultúráját, ennek a sajátságos evolúciós délibábnak a célja és végeredménye: önmaga felszámolása; a totális rendezetlenség és negatív entrópia, amelyben aztán eltűnik minden, „mint a petróleumlámpák, vagy a ló vasúttal együtt a lócitromok.” Mindez természetesen a civilizáció és a haladás érdekében történik így, s „nem lepődnék meg — írja a novellista, illetőleg gondolja alteregoja, az utolsó író —, ha majd egy emberöltő múlva az emberiség anyaszült meztelenül futkározna . . . Egyszer visszaáll a paradicsomi állapot.” Ez eddig — filozófia, ami utána következik, abban a mondatban van az író:

„Külön fog fejlődni a civilizáció, és külön a civilizáció által meztelenre vetkőztetett emberiség.” Meglehetősen vigasztalan lét filozófiai szubsztrá- tuma ez, hiszen ennek a világnak a fő imperatu- vusza: „aki eldugott, elfelejtett könyvekről tud, kérjük, jelentse, megfelelő jutalmat kap. Aki a rendelkezésnek ellenszegül, könyveket rejteget, azt a haladás ellenségének tekintjük, és ennek megfelelően kezeljük.” Ám ha mindez a kultúra iránti undorból, vagy az irodalommal szemben táplált kisebbrendűségi érzésből történnék így, akkor a novella nem volna több lapos allegóriánál. A szellemi termékek begyűjtése, jóllehet e termékek szellemének a megsemmisülésével jár együtt, paradox módon a kultúra iránti megbecsülésből — szinte kedvem volna azt mondani, hogy: túlbecsüléséből — történik, mert ebből vonják ennek a civilizációnak a fejlődéséhez és védelmezéséhez szükséges, nélkülözhetetlen energiát. Ez a tébolyult logika, amelyet Az utolsó író memoárja ábrázol (aki különben pontosan abban a pillanatban határozza el, hogy író lesz, amikor már megszűnt az irodalom, mert amit papírra vet, abból soha nem lehet nyomtatott szöveg, hiszen azonnal kivonják belőle, még kéziratos állapotban az energiát), pontosan úgy viselkedik, mint egy hiba a genetikai kódban, amelyet nem lehet többé kiiktatni. Mindenesetre ő, az utolsó író lesz az ország legnagyobb energiakitermelő helye, mert a ki nem adott, eredeti kézirat rendelkezik a lagnagyobb szellemi telítettséggel. Jutalmul a Hadsereg Tábornok űrutazásra engedi, a Plútóra, ahol találkozik „az ellenséges íróval”, aki felvilágosítja őt a közös írósors lényegéről: „Háromszor halt meg az irodalom . . . Először ott halt meg, amikor az eddigi felhalmozódott könyveket, alkotásokat átalakították energiává. így eltüntették a kultúra szerves részének felbecsülhetetlen kincseit. Mindezt, persze, a kultúra és civilizáció égisze alatt. . . Másodszor pedig, barátom, velünk hal meg az irodalom . . . És vele halunk névtelenül mi is. Mi, akik még olvasták a nagy elődök munkáit. Mi még nagyot alkotunk. Van alapunk, híresek lehetnénk, de a hatalom nem engedi. Hiszen kéziratban pusztulnak el a műveink egy sörösüvegbe zárva . . . Harmadszor ott hal meg az irodalom, hogy kirajzanak azok az írócskák, akiket a hatalom mézesmadzaggal tanít írni, akiknek nincs semmilyen irodalmi alapjuk, akik silányabbnál silányabb alkotásokat dobnak a piacra.”

S ezen a ponton ismét eszembe jut Marcus Tullius Cicero, s az ő halhatatlan mondása. Hát erre tanította volna az embert a történelem? Vagy ilyen rosszul, tehetségtelenül és ostobán értelmezte az élet a történelem leckéjét? A novella romantikus abszurd, vagy ha tetszik: apokaliptikus víziójának a burkában dermesztő realitás lüktet, mert ha az ember megpróbál csalás nélkül

92