Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 11. szám - Szilágyi Károly: Jugoszláviai alternatív mozgalmak
ga”13), szociális igazságosság és nemzeti türelmesség, piacgazdaság, változatos tulajdon- formák, reprivatizáció, független külpolitika és bekapcsolódás Európa és a Világ integrációs folyamataiba. Vannak aztán az elvárások között olyan „ódivatú”, idegen csengésű tételek is, mint például össznépi megbékélés, nemzeti közmegegyezés, erkölcsi megtisztulás stb. A rengeteg párhuzamos, divergens vagy homlokegyenest ellenkező elképzelésből nehéz általános érvényű modellt fölállítani, nyilvánvaló, hogy a sokféle érdeket, törekvést demokratikus nézetegyeztetésben kell ütköztetni, hogy végül kialakulhasson valami kézzel fogható, meghatározható, s mindenekelőtt működőképes rendszer. E pillanatban úgy tetszik, hogy bármi legyen is a kikristályosodó modell, nem valószínű, hogy az ország egész területén funkcionálni tud: amennyiben nem kerül sor polgárháborúra és Jugoszlávia széthullására, ha a józan erők kerekednek felül, és az altematív/ellenzéki elképzelések és követelések szerint alakulnak a dolgok, akkor föltehetően egy laza konföderáció kötelékeiben az egyes köztársaságok (vagy több köztársaságból álló kisszövetségek) egymástól többé vagy kevésbé eltérő rendszert próbálnak majd meg működtetni. E modellek egyik lehetséges (több programból ötvözött) vázlatos változata nagyjából így festene: a civil társadalom állandó és hatékony ellenőrzésének alávetett államgépezet, melyben a legfőbb hatalom a demokratikus úton megválasztott parlamenté/képviselőházé; a képviseleti rendszer szavatolja a többség jogát (az egy ember — egy szavazat elve alapján), és a kisebbség jogát (az egy egység — egy szavazat elve alapján); alapos dereguláció (az állami ráhatás radikális csökkentése a gazdaságban)14; szigorúan kettéválasztott törvényhozói és végrehajtói hatalom; független bíróságok; területi önkormányzat; teljes politikai pluralizmus, szabad érdekvédelem; a pártonkívüli demokrácia, az állampolgári meggondolás és a társadalmi megmozdulások szükséges kiegészítői a pártos pluralizmusnak; az emberi jogok és szabadságok tiszteletben tartása; a hadsereg és a rendőrség depolitizálása . . . A kép egyéb dimenzióira és részleteire vonatkozóan bőven akad még adalék az alábbi fejezetekben. A gazdasági élet A fennálló állapotok kritikájában szinte versenyeznek egymással az alternatívok, hogy melyikük tolla a vitriolosabb. Talán a stílusukra is sikerül jobban rávilágítanom, ha egyenesben idézem őket. „A szocializmus csődje a gazdaságban kezdődött. A klasszikus kapitalizmussal ellentétben, a gazdasági hatékonyságot a szocializmus magasabb politikai érdekeknek rendelte alá, és oly módon alapozta meg, mint valami gazdasági perpetuum mobilét, amelynek kezdetben szédületes lendületet adtak. Amíg a tőkés társadalom élre állította az egyén közvetlen anyagi érdekeltségét és közvetlen felelősségét, a szocializmus a kollektív motiváltság mellett kötelezte el magát, a felelősség megállapítását pedig olyan imaginárius szubjektumokra bízta, mint amilyen a történelem, a munkásosztály, a nép. (...) A kommunista boldogítók önkényes és hozzá nem értő beavatkozása a nemzetgazdaság élő szervezetébe, a fölösleges és kíméletlen nacionalizációk és vagyonelkobzások, a termelés kaszárnyái szervezettsége, a falvak megsemmisítése, és a falusi lakosság nagy részének szétkergetése a városokba, a piac megszüntetése, amelyet előbb adminisztratív parancsosztogatással, később pedig az úgynevezett megállapodásos gazdasággal próbáltak helyettesíteni, a szakemberek politikai-termelői degradálása, és a tanulatlan és illetéktelen, de politikailag „alkalmas” káderek hatalomra juttatása, s végül a korrupció egész rendszerének megteremtése — a munkakerülés szándékos megtűrésétől és az üzemekben elkövetett apró lopások elnézésétől kezdve egészen az ügyvitelvezetők illegális tájjelegű bűnszövetkezeteinek egész hálózatáig — mindez elkerülhetetlenül a nemzetgazdaság általános összeomlásához vezetett.”15 45
