Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1. szám - Domokos Mátyás: Végítélet a műteremben (Talamon Alfonz novellái)

nács ellenére — ezen az alapon forrhatott össze a Kazinczyéval? Vagy a Szózat költőjének a neve a Nemzeti dal aláírójának a nevével? Mint ahogyan Aranynak is Petőfi, Tolnai Lajosnak viszont Arany; a fiatal, Szegedre begyalogló József Attilának Juhász Gyula, a reáliskola padjait nem valami fényes eredménnyel koptató Weöres Sándornak Kosztolányi és Babits Mihály, Vas Istvánnak Kassák Lajos állított ki örök időkre érvényes vízumot a magyar irodalom respublikájába. Fényes és kevésbé fényes nevekkel szinte tetszés szerint kiegészíthető ez a névsor, ami azonban nem azt fejezi ki, hogy holló a hollónak még az irodalomban sem vájja ki a szemét (aki ezt képzelné, az bizony sem az igazi életét, sem az igazi történetét nem ismeri az irodalomnak). S még csak nem is arról van szó, mintha az idősebb, tapasztalt írók prófétikus ösztönnel megsejtenék a fiatal tehetségekben szunnyadó művek, majdani életművek nagyságának és jelentőségének valós méreteit (hiszen megérezhette-e Petőfi Sándor a Toldi szerzőjében az ő „imádott Jankójában” az Őszikék tépett idegzetű, de lelke démonait felülmúlhatatlan művészete fegyelmével zabolázó öreg Aranyt, vagy Adám fia játszópajtásában a majdani Psyché megteremtőjét Kosztolányi Dezső?).

Mi az tehát, ami ennek a hagyományos szakmai odafigyelésnek még a lelkiismeret nyomásánál, vagy a hivatás szolidaritásánál is mélyebben és ösztönösebben működő kényszerében megmutatkozik? Az a felismerés, hogy éppen ebben a szakmai kiválasztásban és befogadásban rejlik tulajdonképpen a magyar irodalom természetes és autonóm továbbélésének az igazi lehetősége és gyakorlati biztosítéka. S ugyanennek a felismerésnek: a szellemi életösztön megnyilatkozásának, a nehéz feltételek között való szellemi továbbélés — és túlélés — vágyának a jele az is, amikor a magyarság nemzetiségi irodalmaiban látjuk működni ezt a láncot; amikor például a csehszlovákiai magyar irodalom legifjabb prózai tehetségének és reménységének, Tálamon Alfonznak az ottani magyar próza máris elismert mestere: Grendel Lajos állit ki befogadó nyilatkozatot. Ő mutatta be ugyanis, még mint tizenéves gimnazistát, egyik novellájával, s évekkel ezelőtt a hazai magyar olvasóközönségnek, a régi — az igazi — Tiszatáj hasábjain, s a pozsonyi Madách Könyvkiadó Főnix füzetek sorozatában megjelent első kötetének, A képzelet szertartásainak is Grendel Lajos volt a kiadói szerkesztője.

Jóllehet a fölfedezésnek: az idősebb és tekintélyesebb író vonzódásának alapja a fiatalabb tehetség iránt a mindkettejükre jellemző, szigorú egyetemességigény, és semmiképpen sem olyasmi, mintha Tálamon a Grendel lába nyomába lépne novelláival, mert Tálamon bizony nem ír se jó, se rossz „Grendel-novellákat”. Grendel

Lajos prózájának, írói szemléletének az ihletett carteziánus értelem a mágneses tere, amely létrehozza regényei és novellái mondatainak a kohézióját, s még a létezés — értelemmel nem felfejthető — kétértelműségeit és irracionalitásait is a tulajdon határaira ironikusan reflektáló írói rációval ábrázolja. Tálamon Alfonz írói képzeletének szertartásaira viszont alapjában az jellemző, aminek a kötet címadó novellájában így ad hangot: „mindegyre apokaliptikus látomásokba lovalom magam” — Nemegyszer persze Part pour Part művészi játékból is, mert miként a fiatal tehetségek általában, túlnyomó részt végítéletszerű köz- lendőjű és fullasztó szorongást árasztó elbeszéléseinek a megformálása közben őszintén élvezi is a kifejezéssel és az írói nézőpont állandó válta- koztatásával való kísérletezés írói izomjátékának a gyönyörűségét, vagyis a képzelet isteni adományát, s annak a nagy nyelvi gazdagságnak az effektuslehetőségeit, ami a másik veleszületett adománya tehetségének. Hogy aztán az erőfölös- leg ficánkolása, vagy esetleg a modernisme korában nehezen elkerülhető maniemeurózis is szerepet játszik-e abban a módban, ahogyan a megélt élet színeit és élménytöredékeit a tassizmusra emlékeztető gesztussal a papírra veti, azt tulajdonképpen nem érdemes firtatni, mert ez a fiatal, első kötetes író máris több, s még inkább többre hivatott annál, hogysem a mai divatok, iskolák és irányzatok alapján érvényesen, hitelesen és kimerítően jellemezni lehetne az atelier-irodalom kulisszái mögött érlelődő, szuverén és apokaliptikus írói látomását a világról.

Mindenesetre a kísérletező irodalom műteremvilágának a levegőjét árasztják az egyetlenegy, de több száz soros mondatból álló, a szabadvers és a posztmodem szöveg közt lebegő szövésmintájú mininovellái, mint a kötetcímadó írás, vagy a Bocsátó. Tálamon Alfonz egyetlen-véghetetlen mondatai vízesésszerűen zuhognak egy nagyon átgondolt és megkomponált szintaxis gránitmedrében, s ezt természetesen érdemüknek tartom, jóllehet a természetes emberi figyelem képtelen átfogni ezeket a végtelenített mondatokat, mert a megértésre vágyó tudat felszabdalja ezeket az írásjeleket, pontot és vesszőt nem ismerő monda- tóriás-kígyókat. Mintha ebben a lélektani törvényszerűségben is megismétlődnék a létezés egyetemes tapasztalata, miszerint egy bizonyos határon túl, ha elérik kritikus tömegüket és mennyiségüket, a gigászi struktúrák, akár fényévmilliókban mérhető csillaghalmazokról, akár a földtörténeti középkor ötven tonnás testsúlyú brontosaurusairól van szó, menthetetlenül szétesnek és szétrobbannak. — De a kötet hosszabb elbeszélésein, például A pikádorok ivadéka című, a gyermek- és kamaszkor — önéletrajzi motívumokkal és emlékmozaikokkal átszőtt — furcsa, groteszk és morbid édenének a nosztalgiaképén,

91