Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 11. szám - Árpás Károly: Viivi Luik Észtországa

ezt a szerzőt. Pedig ha így ítélünk, akkor tévedünk, mert az észt sajátságok újat adnak ebben a témában. Luiknak és társainak világlátása, valós ábrázolása a világirodalomnak éppen olyan fontos része, mint például a közép- és dél-amerikai alkotók világa. E kötetek versei az életmű jelentős állomásai. Ez idő tájt jelenik meg első novelláskötete (a kisérlet nem egyedülálló, P.-E. Rummo például a drámához és a filmhez fordul).

A fiatal költőnő befutott, ismertté és elismertté vált. De Luik nem azonosítható egyetlen róla kialakított képpel sem! Az 1975-ben megjelent Óstavasz című könyvének versei irányváltást sejtetnek. Nem asszisztál a jobbratolódó politikának, a jelen világához a misztikus ősformákat keresi. Ismét nemzedéki az élmény: a távol-keleti irodalom témáinak és formáinak a felfedezése. A költemény tömörebbé, rövidebbé válik, szükségszerűen megnő a belesűríthető információ jelentősége, nagy szerepet kap a „kódolás”. Az ember helyett a természet kerül a középpontba; a költő pillanataiban és jelentéktelenségében kívánja megragadni a világot, a mikrokozmoszban a makrokozmoszt. Ennek a törekvésnek szép dokumentuma az 1980-ban megjelenő haiku-válogatás: Minden itt e világban. A 223 haikut tartalmazó kötetben Luik 19-cel szerepel — ezek egyike érzékelteti, hogy hogyan válaszolt az idegen forma kihívására:

im évről évre nyáresők ragyogása lombokról csepeg

1977-ben jelenik meg válogatott költeményeinek kötete, amely az 1962—1974 közötti évek termésének javát mutatja be. A pályaszakasz lezárását egy gyermekverskötet követi és közreadja újabb prózakötetét. Verseskötete, az 1978-ban megjelenő Földön kívüli dolgok korunk emberének a misztikum és a fantasztikum felé forduló igényére felel. Az ez időben született írásai — bár a válogatott költemények már formailag lezárta — az elmúlt időszak műveihez kapcsolhatóak. Úgy tűnik, hogy Luiknak nehéz lesz meghaladnia önmagát.

Az útkeresés évei következnek. Évekig csak újságokban, folyóiratokban publikál. Sokat fordít, orosz, ukrán, grúz, lett és más, szovjetunióbeli irodalomból. A kísérletezés csak 1982-ben formálódik kötetté. A többértelmű címmel (Nehéz örömből vagy Fáradságból örömből) a világ- és a versmegközelítés problematikusságára is utal. A könyv költeményei egyrészt a neoavantgárd felé mutatnak, másrészt valami ősi, népköltészet ihlette bölcsességet hordoznak magukban. Van ezekben a versekben nyoma a tárgyias költészetnek is, asszociációi, abszurd képei rokoníthatóak ezzel a modern versépítkező felfogással. (Azt egyébként ne higgyük, hogy polcnyi az életmű. A kötetek vékonyak, inkább füzetek, mint könyvek — de talán éppen ez a forma teszi lehetővé, hogy az észt könyvkiadás ne maradjon le a közlésben.)

* * *

Viivi Luikkal 1983 májusában találkoztam először, Tallinnban. Vártam erre a találkozóra, mégis meglepődtem. Ha észt költőnőre gondoltam, akkor vagy a lobogó hajú, zengő szavú Lydia Koidula, a nemzeti megújulás egyik vezéralakja járt az eszemben vagy Anna Haava mély tekintetű szecessziós — emancipált nőies vonalai, vagy az avantgárd erotikus asszonyára, Marie Underre emlékeztem — az észt irodalmi hagyomány így mozgatta képzeletemet. Viivi Luik más volt. Középmagas termetű, nem kihívó öltözékű nőt mutattak be, valódi északi, markáns profilú asszonyt. Arcán a gondok már árnyékukat hagyták, de sötét haja dacos fiúsra vágott, s a szemében, igen, a szemében a bölcsesség és a lázadás fénye csillogott. Ezt a Luikot idézze a következő költemény:

37