Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 11. szám - Árpás Károly: Viivi Luik Észtországa
Az üressé váló kapcsolatok, az elidegenedő emberek világából száműzött értékek, a lecsupaszított hétköznapok embertelensége más verseiben is megjelent. Ebben az életben nincs szükség a másságra, itt nem lehetnek csodák — s félő, hogy nem lesz megváltás sem, mint ahogy nincs menekülés sem. E témakörből választottuk a következő verset, amelynek artisztikus hatása ugyan nem éri el a 60-as évekbeliekét, de jelzi azt az utat, amerre a költőnő elindult. Titok Az a nap — soha nem enyészik, emlékké kövül, iszonyt keltő: március idusi üres part. . . fönt ifjú arcot formáz felhő. Valaki ment nemrég a vízhez, ismeretlen nyomok a fövenyen. Akár azok a kesztyűk, melyekhez hasonlót anyám kötött rég nekem. A homokban szárnyak, a sós víztől szürkült tollakon barna kör öcskék. Senki sem jön értük a tengerből — nap süt és metszőn fúj a sós szél. * Ki is hát Viivi Luik? A dél-észtországi Viljandi környékén, egy kis faluban született 1946. november 6-án. A tisztviselőcsalád sarja levelezőn végzi el a középiskolát, azóta szabadfoglalkozású irodalmár. 16 évesen publikál először a megyei lapban, de hamar kiderült, hogy nem csupán a kamaszos próbálkozásból fakadnak írásai. 1964-ben a már rangot is jelentő Ifjú Szerzők című antológia közli költeményeit. Még csak 19 éves, amikor az első kötete, A felhők szentsége a könyvárusok polcaira kerül. Már ekkor sejthető, hogy Luik egyike lesz azoknak a költőknek, Íróknak, akiket ma az irodalomtörténészek, a kritikusok a „nagy 60-as nemzedéknek” neveznek. Pályatársaival, Jaan Kaplinskivel, Paul-Eerik Rummóval, Mats Traattal, Arvo Valtonnal és Enn Vetemaaval a mai észt irodalom legjelesebb alkotói. Termékeny költő, szinte évenként követik egymást a verseskötetek: 1966-ban A mennyei szél, 1968-ban kettő is, A dalárus és a Hang. A kezdeti bizonytalanság után az egyéniségének megfelelő kifejezésformák megtalálásával bontakozik ki a költészete. Nem véletlen, hogy mint Paul-Eerik Rummo, ő is a századelő nagy költőjéhez, Juhan Liivhez nyúlik vissza, a köteteim (Hang) is a legismertebb Liiv-versre emlékeztet. A hatvanas években a neoavantgárd-hullám indulása csak úgy volt lehetséges, ha a klasszikusnak tartott korai avantgárd szerző költészetéhez nyúlnak vissza. Azonban Liiv több volt, mint díszlet vagy példa. Az 1913-ban elhunyt költő életművét már a következő nemzedék legnagyobbjai is (Fr. Tuglas, G. Suits és M. Under) felfedezik: a modernség és az észt hagyományok ötvözőjeként. Erre a Liivre van szükségük a „60-asoknak” is. A nemzeti témakör mellett egyre erősebb a városnak a jelenléte. A Tallinnban élő költő a történelmi múlt mellett az új Tallinn jellegzetességeire is odafigyel, hiszen ezekben az években épülnek a beton külvárosok. S bár sikerül az észteknek biztosítani a népi skanzen területét, valamint az átlagosnál nagyobb zöldterületet, de az észt nagyvárosban is érzékelhetővé válik a szakadék az ember teremtette világ és a természet között. Újabb köteteiben, a Bárhol is légy (1971) és a Bevonulás a képbe (1973) című gyűjteményeiben is ezek a legfontosabb témák. Könnyen alkothatunk ítéletet: ez a téma már a 18. század óta foglalkoztatja a művészeket, miért emeljük hát ki pont ennek a kis népnek az irodalmából éppen 36
