Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 11. szám - Nikolaj Terlecký: Terra Synthetica elbeszélés (Tóth László fordítása)

egy, a világ fölött uralkodó szenátorhoz illett, hanem a múlttal is foglalkozhatott, amit annyira szeretett. Ugyanis történész volt, a világ történetét írta a 2045. évi nagy forradalomtól kezdődően, s miután állandóan a jelen és a múlt szembesítésével foglalatoskodott, gyakran hivatkozott arra, milyen volt a világ a genfi konferencia előtt, és rendkívül szórakoztatónak találta, hogy azelőtt minden a feje tetején állt.

Száz esztendeje a világ még meglehetősen kezdetleges volt, különböző országok léteztek a földön, melyek mindegyikének megvolt a maga pénzneme, a maga törvényei, a maga rendőrsége, a maga hadserege — az egyik értelmetlenség a másikat követte hát. Ezenfelül a világ két részre oszlott. Az egyik Amerika befolyása alatt állt, mely a pénz által kívánta uralma alatt tartani a világot. A másik a Szovjetunió befolyása alatt állt, mely viszont a munkásosztály által kívánta uralma alatt tartani a világot. Az értelmes emberek ellenben mind a pénz, mind a munkásosztály uralmát ellenezték, és a franciák egy csoportja, mely túlnyomórészt nőkből állott, 1999-ben Párizsban egy új pártot alapított, s a világforradalmat és egy központi kormány létrehozását tűzte ki céljául; ez utóbbinak kellett volna átvennie az irányítást az egész világ fölött. A párt a Terra Synthetica nevet kapta, ami helyénvalónak látszott, hiszen 1999-ben az emberek Amerikát a tézisnek, a Szovjetuniót pedig az antitézisnek tartották, így logikusnak tűnt, hogy az új világ a szintézis világa legyen. Az új párt rendkívül népszerűnek bizonyult és 2000-ben már nemcsak Európában voltak szervezett hívei, hanem Amerikában, Ázsiában, Afrikában és Ausztráliában is. 2045-ben aztán kitört a világforradalom, amely eltörölte az országokat, ami azonban az egyes nemzeteket nem érintette, mivel mindegyik a maga irodalmát tartotta a legfontosabbnak. Az új kormányt, mely az egész világ igazgatására volt hivatott, Genfben hozták létre. A kormány élén hat férfi és hat nő állt, s az új kormányzókat szenátoroknak nevezték. A szenátorok mindegyike harminc éven keresztül, ötvenéves korától a nyolcvanadikig volt tagja a kormánynak, azután nyugdíjazták. A nyugalmazott szenátorok nagy megbecsülésnek örvendtek, és gyakran megfordultak a kormányépületben, hogy elbeszélgessenek erről-arról, de az állam ügyeibe nem szóltak bele. Az új szenátorokat a világkormányzók képzésére létrehozott különleges iskola hallgatói közül választották ki, akiknek szolgálati idejük alatt le kellett mondaniuk a magánéletről és szigorú cölibátusra kötelezték őket.

2089-ben a spanyol Miguel Castillo, az angol Barbara Everbury, a német Bemard Schulz, az olasz Emilia Gall, a francia Anette Dupont, az orosz Ivan Markov, az amerikai Dorothy King, az arab Abu Talib, a zsidó Sara Kogan, a kínai Kuan Tsu, a japán Soto Takeda és az indiai Sumitra Ellora kormányozta a világot. Ez a felerészt férfiakból, felerészt nőkből álló kormány igazán bölcs megoldásnak bizonyult. Az egyik kutatóintézet szerint ugyanis a férfiak konzervatívak, kedvelik a múltat, a régi ruhákat, a régi borokat, a régi barátságokat, a rég bevált ételeket és nem szívesen látnak új bútort a lakásukban. Ezzel szemben a nők haladó gondolkodásúak, a jövőt tartják szem előtt, imádják az új ruhákat, új barátságokat, új italokat, új ételeket és az új bútorokat. Castillo nem értette, hogy a férfi- és női észjárás ezen ésszerű egyensúlyának jelentőségét az emberek miért csak 2045-ben ismerték föl. Mindezt papírra is szerette volna vetni, ám nem tette, mert eszébe jutott az álma, és ettől elment a kedve a munkától. Furcsának találta, hogy az a bizonyos Dzsung Fu ismerte a lánya nevét. Mindez érthetetlen volt számára, hiszen a szülők nem ismerhették gyermekeik nevét, erről törvény rendelkezett. Az újszülötteket ugyanis a szoptatási időt követően elválasztották anyjuktól, és állami intézetekben gondoskodtak a neveltetésükről. Hasonlóképpen a gyerekek sem ismerhették szüleik nevét, mindannyian egyenrangúak, azaz egyként fivérei és nővérei voltak egymásnak, s az életüket a család terhe nélkül kezdték. Hogy Castillo Dzsung Fúrói álmodott, abban nincs semmi különös, hiszen csupán álom volt az egész, de hogyhogy Dzsung Fu ismerte a lánya nevét? Vagy mindössze az a magyarázata Castillo álmának, hogy történészként bizonyos mértékig jogot formálhatott a múltra?

22