Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 11. szám - Milovan Danojlić: Levelek Amerikába (Szilágyi Károly fordítása)

mindenféle, akár nem várt megoldásokra is, itt viszont előre tudni, milyen megoldást keresnek, s milyen irányban. így aztán, mivel mindent csak félig gondolnak végig, újra és újra ugyanabban a zsákutcában találják magukat.

A gondolat nem tud meglenni szabadság nélkül, mint ahogy a szabadság is értelmetlen amaz nélkül. A szabadság pedig, egyebek mellett, egyfajta lehetőség is, hogy különféle, váratlan és megmentéssel kecsegtető szemszögekből vizsgáljuk a dolgokat. Ha csak a valós magyarázatokat megleltük, már ledobtuk a vállunkról a nyomasztó teher jó részét. És fordítva: ha valamit mindig ugyanabból a szögből nézel, nem csoda, hogy menthetetlenül összedőlni látod az egész világot.

Ez már ilyen világ: egyedüli, kerek, körülfalazott, öncélú, minden pontjában ott a kezdet és a vég is.

Majd csak megváltoznak a dolgok, írod a legutóbbi leveleid egyikében. Hinni a változás szükségszerűségében nyugati erény. Sajnos, a dolgok nem változnak maguktól, s a változás nem jelent feltétlenül javulást. Az emberekbe befészkelte magát a félelem: eddigi tapasztalatuk azt bizonyítja, hogy bármilyen fordulatról van szó, a legtöbbször még rosszabb jött a rosszra.

És meddig mehet ez még így? Ameddig akarod. A nép szívós gebe, volt ideje megedződni. Ha egyszer álomba szenderül, van, hogy ötven évig nem tud magáról. Száz évben egyszer-kétszer ha felébred, amikor valóban kell, lerázza magáról a port és taszít egyet a szekéren — aztán elfelejti, hogy mit is akart tulajdonképpen, és visszaalszik. Annyit hazudtak neki, annyiszor rászedték már, hogy nem hisz többé senkinek. Keveset dolgozik, de dolgozhatna kevesebbet is. Kaparj kurta, neked is lesz, mondják neki. De neki semmi kedve kaparni, még ha sosem is lesz semmije. Inkább elnézi őket csendesen, hogyan főnek a saját levükben. A vesztünkbe rohanunk, térj már észre, figyelmeztetik amazok felülről. Ti csak rohanjatok, engem nem fog a végzet, mormogja a nép és álomba szenderül.

Végül ebbe is beleszoksz. Nem válaszolsz a levelekre. Nem jársz templomba. Megundorodsz a könyvektől, a kezedbe sem veszed őket. Az újságot csak átlapozod. Jól tudod, kizárt dolog, szinte lehetetlen, hogy valami újságot is találj benne. A fejlesztési terv ezer évre lefektetve. Mindennel számoltak, csak egy-két aprósággal nem. Miközben azt magyaráz- gatták, hogyan jutunk el a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába, észre sem vették és már nyakig ültek a válságban.

Ez a Valami annyira fonák, hogy már a puszta fonáksága miatt is létjogosultnak és szükségszerűnek érzed.

Amsterdamba utaztamban vagy kétszer-háromszor megszakítottam az utam, leszálltam egy-egy németországi városban, nézelődtem. Valami külön megragadta a figyelmemet ezeken az állomásokon: egy fémtábla valahol a peron közepe táján. Egészen lenyűgözött. Megmondom, miért.

A táblán az érkező vonat vagonrendje volt feltüntetve. A szerelvény makettje: mozdony, első és másodosztályú vagonok, háló- étkező- és poggyászkocsi. Várod a vonatodat és pontosan tudod, melyik vagon hol áll majd meg; a jegyeden ott a kocsiszám, oda állsz, ahová kell. S amikor a szerelvény befut, nem kell le-föl rohangálnod, fejetlenül törtető utasokba ütköznöd, akik, hozzád hasonlóan, rossz irányban indultak el. Egy lépés, és ott a helyed.

Látod, kedves Petroviéom, ezt a táblát nem Marx és nem Engels találta ki, hanem csak egy szürke, névtelen kis német gondolkodó. A szerbek is jobban tették volna, ha ezt a ködevő sváb filozófust követik, ahelyett, hogy a klasszikusok vezérletével korszakos hadba indultak az ember visszaidegenítéséért és a munka fölszabadításáért. Fennkölt világnézetük igézetében most nemcsak hogy azt nem tudják, melyik vagon hol áll meg, hanem még abban sem lehetnek bizonyosak, befut-e valaha is a vonat, amelyre várnak.

Azoknak, akiknek az a véleményük, hogy kivételes felforgató erőfeszítéssel emberi sorsokat lehet megváltoztatni, időről időre ki kellene válniuk e közösségből, és úgy fogniuk hozzá a kívánt társadalom kiépítéséhez, kizárólag elvbarátaikkal karöltve, akik önként vetnék alá magukat az efféle, saját emberi természetükkel is ellenkező kísérleteknek. Ügy,

14