Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 11. szám - Milovan Danojlić: Levelek Amerikába (Szilágyi Károly fordítása)
és teljesen ártalmatlan. Ez a Valami azt szeretné a legjobban, ha mindannyian hozzám hasonlóan rendeznék be az életüket: a nagyvilágból jönne a pénzük, kemény valutában, s nem nyaggatnák állandóan a fontieket csip-csup gondjukkal-bajukkal. Békén hagynák őket, hogy végre maradéktalanul az árnyalt elméleti kérdéseknek, a kongresszusoknak és általában a nemes hagyományok ápolásának szentelhessék minden energiájukat. Nem könnyű megfelelő embereket találni e Valami vezetői pozícióinak a betöltésére. Aki tehetséges, annak a beállítottságával van baj, aki ideológiailag megfelel, az rendszerint tehetségtelen. Ezt a Valamit pedig arra kárhoztatta a balsorsa, hogy többnyire ez utóbbiakra támaszkodhat csupán, ezek aztán eltökélték, hogy meg is védik mindenáron, csak éppen fölfejleszteni nem tudják sehogy sem, úgyhogy a Valami, ami fölött kivont karddal őrködnek, lassan beledöglik a változatlanságba. A tehetségeseknek joguk van kiszolgálni a tehetségteleneket, engedelmeskedni nekik. Vezető posztra ritkán kerülnek. Egyikük-másikuk, hogy valamiképp mégiscsak fölvere- kedje magát, megjátssza a nehézfejűt, átmeneti sikerrel. A legtöbbjük előbb vagy utóbb elárulja magát, akkor aztán habozás nélkül megszabadulnak tőle. Az egyszerű ember még szereti is, ha tehetségtelenek vezetik: ezeket nem irigyli, míg a tehetségeseket, már csak a tehetségük miatt is, ki nem állja, a legjobb esetben is csak tiszteli őket, azt is fanyalogva. A tudatlannal viszont szolidaritást vállal. Aztán, amikor egymást követik a baklövések, már kiáltana szegény hozzáértőért, szakemberért, de ilyenkor már rendszerint késő. Az élet nyugodtabb, mint odaát. Nincs az a rohanás, feszültség, rettegés, hogy mi lesz holnap. Ott ha megállsz, átcsap feletted a hullám és egy-kettő a sekélyesben találod magad. Ezért van az, hogy nálatok mindig rohamoznak valamit az emberek. Te is, lám, eljársz továbbra is az egyetemre, szemináriumokat tartasz, szakirodalmat olvasol: igyekszel lépést tartani a korral. Itt meg, a mi kis békalencsés állóvizünk fölött rég átcsapott már minden hullám, egyszer s mindenkorra. Az élet elviharzott a fontosabb dolgai után, ezeket meg itthagyta, hadd kísérletezzenek buzgón valami olyasmivel, amire sehol a világon senkinek nincs már ideje. Ha hibáznak, azzal mentegetőznek, hogy jót akartak. Még abból is erényt kovácsolnak, hogy beismerik a hibájukat: volt erejük beismerni! Rohannak a szebb jövőbe, s el-elhasal- nak a nagy sárban. Bízz rá reggel tíz birkát, estére hattal jön vissza, négyet elhagy valahol, közben meg tépi a száját, hogy ésszerű gazdálkodást akar. Csak föllendülne valahogy a termelés, megkettőződne a kivitel! De az a fránya termelés föl nem lendülne egy istennek se magától, és a kivitel is egyre pang. Nagyszerű nép ez a miénk, de sajnos dolgozni nemigen szeret. Svédországban, Németországban szeret, idehaza nem. Biztatják, hogy igyekezzék jobban, ígérik, hogy megfizetik, ő azonban nem sokat ad az efféle ígéretekre. Tudja, amit tud. Lehet, hogy nem is tud valami sokat, de úgy tesz, mintha tudna. Az unokaöcsém túl van a negyvenen, orvos a kopanjai egészségházban. Ha megkérdezem tőle, mi a véleménye Erről a Valamiről, csak legyint és káromkodik. Nem ártja magát semmibe, nem érdekli semmi. Az asszony, a gyerekek, a ház, a fizetés: mintha más nem is volna a világon. Egyet mondanak, mást csinálnak, dünnyögi. Én meg magamban: az volna csak igazán a baj, ha azt csinálnák, amit mondanak. Minden elpusztulhat, csak Ennek a Valaminek baja ne essék valahogy. Sírásója lett a gazdaságnak, erre már rájött, átkozza is magát érte, de változtatni nem tud a dolgon. Az egyéni élelmesség szűk területen érvényesülhet csupán, mindenki arra vár, hogy megnyíljon előtte a főkapu: az állam, vagy legalább valami állami cég kenyerét akarja enni. Tízéveket várnak munkára, közben a szüleik nyakán élősködnek, még a gyermekeiket is velük neveltetik: van, ahol három nemzedék eszik egy tálból! Gyermekkoruk elhúzódik, sokáig elhúzódik, pláne ha jól kereső fejesek a szüleik. A lakásínség és a munkanélküliség, íme, megteremtette a patriarchális családfelépítés új formáját. Az emberek igyekeznek nem gondolkodni, félnek a világos következtetésektől. A gondolat mindig valami remény nyomában jár, már a kiúttalanság komoly megvizsgálása is kiút. Igen ám, de gondolkozni annyit tesz, mint minden irányban szétnézni, és felkészülni 13
