Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 11. szám - Milovan Danojlić: Levelek Amerikába (Szilágyi Károly fordítása)
Az egészben az a legmókásabb, hogy ezeknek a mítoszoknak jórészt éppen a paraszti származású értelmiség vetette meg az alapját. Hogy hányán lehetnek még a parasztok? Egyesek szerint a lakosság egyharmadát, mások szerint felét teszik ki, megint mások egynegyedet emlegetnek. A parasztok nem hagyják megszámlálni magukat, van belőlük mindenfelé — bennünk magunkban is egy-egy paraszt rejtőzik .. . Hogy mennyit találsz belőlük, attól is függ, mikor s honnan fogsz hozzá a számbavételükhöz. Délelőtt a városban, délután a faluban, nyáron a határban, télen idénymunkán — nosza, írd össze őket, ha tudod! Csak vezető pozícióban nem találsz belőlük egyet sem: nem is valók oda! Ez a század rákényszerítette a parasztot, hogy kételkedni kezdjen önmagában. Fölébe helyezett egy fiktív osztályt, az emberiség állítólagos felszabadítóját. A természeténél fogva józan paraszt eleinte hitetlenkedve hallgatta ezt a szöveget, s emiatt aztán az új tan lassú kihalásra ítélte. A paraszti származású értelmiség öngyilkos megadással fogadta az ítéletet, rosszabb esetben még ki is gúnyolta a parasztságot a magánbirtokhoz, a hagyományokhoz és a valláshoz való kötődéséért. Sokan elhagyják a falut és városon próbálnak szerencsét, mások maradnak, írmagnak. Ha mással nem, egy-egy görbe lábú öreggel vagy aszott vénasszonnyal minden faluban találkozol: ülnek a házuk küszöbén, őrzik kisded jószágukat és várják a halált vagy az életet, maguk sem tudják, melyik köszönt rájuk holnap. Megüli a védszentünnepét, megemlékezik vagy száz pogány ünnepről, nem azt mondja, amit gondol, nem egészen azt gondolja, amit mond, szeretet és gyűlölet nélkül, értetlenül néz rád. A maga bajával van elfoglalva, s meg van róla győződve, hogy az ő baját aztán soha senki sem fogja megérteni. Szeretne legalább a gyerekeinek emberségesebb életet biztositani (ha már a magáét elrontotta), szeretne megszabadulni az állandó gürcöléstől (amennyi a látszatja, épp eleget kínlódott), szeretne már megpihenni (megérdemelte). Az ő szemében mindenki egyenrangú, akár a végítélet napján, bolond és bölcs, tegnapi és mai, szent és útonálló. Állást nem foglal senki mellett, mindenkire van két jó és egy rossz szava. A Valamit egy messze pontról szemléli, mely túl van életen és halálon. A föld sáros, piszkos, elvárja az örökös ásást, szántást, kaszálást, aratást, eleven megtestesítője ő mindannak, ami áthághatatlan az emberi sorsban, az ember meg, e század embere, elhatározta, hogy túljár a saját sorsának eszén. Hátat fordított a földnek és könnyebb kenyér után nézett, miáltal óhatatlanul a hazugság ingoványára tévedt. Megbízhatatlan és változékony földi tanok követője, ipari munkás egy olyan gazdaságban, mely veszteségeket termel, gyökerestül kitépték évszázados talajából, csontját átjárta, vérét eltikkasztotta a szél, s most itt botorkál hadonászva, akár egy részeg. Viszont lehet, hogy ez is szükségszerűen történt így, ahogy történt. Hátha úgy is meg lehetne váltani a világot, ötlött fel az emberekben, ha a feje tetejére állítjuk. A tűz fellobbant és kialudt, sok-sok hamut, füstöt és némi hiába kiontott vért hagyva maga mögött. És alkalmasint se tartalma, se értelme nem több a történelemnek, mint egy-egy időnkénti, hiábavaló elrugaszkodás a semmibe. Valami lagymatag, nyálkás dolog ez az egész, kedves Petroviéom, valami jótékony fertő, melynek képtelenség férfiasán ellenállni. Visszavonulsz, megleled a magad kis önigazolásaid, kifundálod a túlélési tervedet, azt hiszed, hogy okosabb vagy az egész világnál, hogy valahogy majd csak sikerül magadtól kievickélned. Ez a Valami pedig meglehetősen engedékeny, saját törvényeit sem érvényesíti következetesen; ha betartaná őket, a fél országot börtönbe kéne zárnia. Nagy test, erőszakot csak végszükség esetén alkalmaz, csak időnként mutatja ki a foga fehérjét. Még jó is, ahhoz képest, ami itt azelőtt volt! A tegnapi állapotokról ma már nyíltan lehet beszélni, a maiakról meg majd holnap lehet! A sehol meg nem valósult eszményi szabadság és a még igencsak föllelhető reális rabság között találtunk egy köztes megoldást, a leghumánusabbat: az elviselhető nem szabadságot. A végenincs javítgatás, tökéletesítgetés lehetőségével. Ha jól meggondolom, én vagyok ennek a rendszernek a legtökéletesebb alattvalója: nyugdíjas vagyok, nem ártom bele magam semmibe, a pénzt a világ túlfeléről kapom. Olyannyira nem értek egyet semmivel, ami körülöttem történik, hogy az már nevetséges 12
