Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 11. szám - Milovan Danojlić: Levelek Amerikába (Szilágyi Károly fordítása)
társulnom? Ő: Nem a társulás a lényeg. Ön kiemelt társadalmi érdekű tevékenységet kezdeményez, s a társadalomnak állást kell foglalnia a lapindítás célszerűségét illetően. Én: Miféle társadalomnak, könyörgök? Ha az olvasók jól fogadják a lapot, társadalmi elismerést nyer a munkám, ha nem, abból meg nyilvánvaló lesz, hogy nincs szükségük a lapomra. Ő: A mi társadalmunk nem ellenzi a becsületes egyéni munkát, mi több, elismerjük, hogy az anyagi nyereség a termelés fő mozgatóereje, a jó kereset pedig ösztönzője az egyéni munkabefektetésnek. Én: Örvendetes, hogy ezt felismerték, mindenképp nagy előrelépés ez a múltban vallott nézeteikhez képest, de nem csak eddig terjed ám a világ bölcsessége. Ő: Mindannyian pénzért dolgozunk! Mit magyarázok én itt ennek, fordult meg egy pillanatban a fejemben a kérdés. Az intellektuális fölényemet akarom fitogtatni? Vagy képtelen vagyok fékezni magam? Józan ítélőképességet akarok belé oltani? Miért beszélnek egyáltalán az emberek annyit? Mert nem tudnak hallgatni... A tulajdon, mondom, az a fő. Fontosabb, mint a teljesítmény szerinti díjazás. Tudni akarom, mi az enyém, még ha nem fiadzik is olyan gyorsan. A szegény ember arról álmodozik, hogy ha ő egyszer gazdag lehetne, egész évben Tahitin meg Haitin dorbézolna. Csakhogy a pénz nem szereti, ha elverik, vállalkozókra, építőkre van szüksége; ezért is folyik többnyire ahhoz, akinek már van. Ennek a társadalomnak vannak bizonyos normái, mondja Lakovié. Azokat emberek szabták meg, válaszolom, s meg is szüntethetik őket. Arca egyre ostobább és aggodalmasabb kifejezést ölt. Vajon a gondok butítják-e, vetődik fel bennem önkéntelenül a kérdés, vaav a butasága válik mind aggasztóbbá? Úgy néz rám, mint valami gyerekre, akinek veszélyes fegyver került a kezébe, s akivel okosan, szőrmentén kell bánni, míg el nem veszi tőle a pisztolyt. Most a másik végéről fut neki: Mi is elégedetlenek vagyunk bizonyos megoldásainkkal. A reform életbeléptetése nem kérdőjelezheti meg alapvető irányvételünket. Ha van valami konkrét javaslata, hol mit kell kijavítani, tessék! Én: Miből gondolja, hogy pont én tudnám helyrepofozni ezt a maguk Valamijét? Én nem hiszek a dolgok jobbrafordulásában. A mostaninál jobb csak még rosszabb lesz, mint ahogy a mostani is rosszabb az őt megelőzőnél. A legjobb pedig az a rossz, amely meg sem kisérli, hogy jó legyen. Ő: Látszik, hogy sokáig volt távol. A történelmi folyamatok megváltoztak. Nem hiszem, mondom, hogy a történelem pont a Balkánnak, Mongóliának, Angolának és Beninnek súgta volna meg először a jövőt illető legfontosabb titkait, a Nyugatot meg hagyná rohadni egy mellékvágányon. Csak természetesebb lett volna, hogy akik feltalálták a gőzgépet, a távírót, a relativitáselméletet, megfogalmazták Az Emberi Jogok Nyilatkozatát, hogy ők ismerjék föl elsőnek a magántulajdon, illetve az egyéni vállalkozókedv káros voltát! Fel is ismerték: a mi eszménk Nyugaton született! Én: Ott született, ott is halt hamvába ... Nyugaton naponta születik valami új eszme, mégsem kezdik mindegyiket és azonnal alkalmazni is a gyakorlatban. Ő: A magántulajdon fölött eljárt az idő, ma már csak fékezi a termelőerők fejlődését. Én: Fékezni csak holmi zugpróféták és megváltók fékeznek, nem a magántulajdon. Az irigyek és gonoszok osztályösztönné nyilvánították az irigységet és gonoszságot, a gyűlöletet pedig átkeresztelték egyenlőségre és igazságra való törekvésre. A magántulajdonnak megvannak a maga fogyatékosságai, de ezekkel együtt is többet ér a kollektív pazarlásnál. Ha egészséges gazdaságot akarunk, erős, tehát magánkézbe kell helyezni a pénzt. Ő: A tőkés termelési mód történelmi jelenség. Én: Az ember is történelmi jelenség. Más gondja-baja, a történelem tanúsága szerint legalábbis, sosem érint bennünket annyira, mint a magunké: a kiindulópontjával van baj a maguk ideológiájának. Valóban hiszi is maradéktalanul amit mond, kérdeztem magamban. Úgy vitázik velem, mintha egy félig elfelejtett, s valójában soha meg nem tanult leckét mondana föl, egyetlen egyet, mert a többit még így sem tudja. Kedvetlenül ellenkezett, szórakoztatta, amit mondok. Ez sokért nem adná, fordult meg a fejemben, ha szerepet cserélhetnénk. A végén abban maradunk, hogy nyújtsak be írásbeli kérvényt, aztán majd meglátja. Ott helyben, előtte, megírtam és átadtam neki. 6
