Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 11. szám - Milovan Danojlić: Levelek Amerikába (Szilágyi Károly fordítása)
lesz könnyű: fejcsóváló csodálkozással, hümmögve fogadtak mindenütt. Hetilapot? És épp most, épp itt? Miért? Igen, magáncég nyitható, de azzal a megkötéssel, hogy gazdasági ereje nem haladhat meg egy bizonyos szintet. Nyithatsz kávéházat, cukrászdát, vulkanizőr műhelyt, de nyomdát venni, lapot indítani, ez nem fog menni... Nem, tilosnak nem tilos, de ez mégiscsak egyfajta társadalmilag nemkívánatos tevékenység volna. Az, hogy a törvény nem tiltja, még nem jelenti, hogy helyénvaló és helyeselhető is. A hír, hogy az amerikánusunk független hetilapot akar indítani, előbb eljutott Belgrádba, mint a lapindítási kérelmem a községházára. Szándékomat — mint később a fülembe jutott — valami felsőbb bizottság arcátlan kihívásnak minősítette, amellyel megkérdőjelezném mindazt, amit a háború óta annyi fáradság és lemondás árán elértünk. Ha visszatérítési kötelezettség nélküli kölcsönért, szociális segélyért vagy kétszázötven éves lejáratú hitelért folyamodom a községhez, több esélyem lett volna. Aki kér valamit, azt megszokták, aki lop vagy sikkaszt, azt megértik, ám csodálkozni nem csodálkoznak rajta. De ilyet, hogy valaki dollármilliókat öljön közhasznú ügybe, se nem láttak, se nem hallottak a fordulat óta. A vállalkozás anyagi súlya külön is megijesztette őket. Honnan van ennyi pénzem? Miért tartom külföldön, amikor a hazai bankok is biztonságosak? Tulajdonképpen mivel is foglalkoztam ott Amerikában? Miért tartottam meg a kettős állampolgárságomat? A községházára 1977 márciusában mentem be először .. Verőfényes nap volt, olvadás, tündöklő ragyogás, csepegő ereszek. A titkár valami előadóhoz küldött, ez a kisipari illetékeshez, aki elmagyarázta, hogy amit én akarok, az nem kis-, hanem nagyipari kérdés. Hosszas telefonálgatásba kezd, hívja ezt, hívja azt, van itt egy elvtárs, mondja — az imént még úrnak szólított —, erről és erről volna szó. A végén átpasszolt egy bizonyos Lakoviéhoz. Ötvenes, dagadt, álmosképű, kefebajuszú, oldalt elválasztott hajú férfi, épp akkor fejezte be a reggelizést, amikor beléptem az irodájába. Összekapja a szendvicse vagy burekja csomagolópapírját, megtörli vele a bajszát és a szája szegletét, majd íróasztala üvegtábláját is, és bevágja a papírkosárba. Aztán, váratlan előzékenységgel, megszólal; Parancsoljon, mit tehetek önért? Közli velem, hogy ő a Visszatelepülő Vendégmunkások Fogadóbizottságának az elnöke, amiből mindjárt leszűrhettem, hogy most már sem úr, sem elvtárs nem vagyok, hanem visszatelepülő. Kiszól a titkárnőjének, hogy házon kívül van, hellyel kínál és újra megkérdi, miben lehet a segítségemre. Nem tudom, mondom, miben segíthet ön nekem, de azt tudom, miben lehetnék én hasznára ennek a társadalomnak. És elmondtam neki a tervemet. Nem tartott tovább egy negyedóránál. Szórakozottan hallgatott végig, mintha zavarná valami apróság a fejtegetésemben, amitől nem tud odafigyelni a lényegre. Amikor mondandóm végére értem, nagy nehézkesen kijelentette, hogy hát ehhez bizony óriási pénzeszközökre volna szükség. Persze, mondtam, de ez az én gondom: kész vagyok befektetni minden megtakarított pénzem ... És mennyi volna az, ha szabad kérdeznem? Mondjuk, úgy hárommmillió dollár . . . Elsápadt. Miért nem engedi át ezt a pénzt valamelyik társadalmi cégnek, kérdi halk, fagyos hangon. Lapkiadónk már van, a Sloboda LKV (Ügy mondta ezt az elkávét, mintha haboskávét mondott volna). El tudnám magának intézni. . . Elnézést, mit tudna nekem elintézni, kérdem. Hát ezt, a magáneszközök befektetését. A tiszta nyereség 49%-a a magáé, 51%-a az övéké. Én: Nagyon kedves öntől, hogy segíteni akar, s tőlük is, hogy elfogadnák a pénzt, de én valami mást szeretnék. Saját lapot. A nyereség meg nem érdekel. Ha lesz, lesz, ha nem, hát nem, az én bajom. Ő, még jegesebb hangon: Ha annyira írhatnékja van, nyitunk magának egy állandó rovatot a lapunkban. Én: A pénzemet magam kerestem meg, a magam kedve szerint is szeretném befektetni. Lakovicra kisebb köhögési roham jön rá, mintha nem kapna levegőt, aztán rekedt gyomorhangon kinyögi: Attól tartok, hogy a Szocialista Szövetség jóváhagyása nélkül nem fog menni. Én: A törvény ilyen szövetségről nem tesz említést. . . Ő: Dehogynem, dehogynem, biztosan nem olvastam el végig . . . Én: Ez azt jelentené, hogy velük kéne 5
