Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1. szám - Tömöry Péter: Egyetlen hazám: a vérem (Gondolatok Csíki László Elhallgatások c. könyvéről)
kényszerített tény, annál inkább feszül, telik meg szó által kimondhatatlan drámaisággal a csendgömb. így válik egyre kritikusabb tömegűvé. A hegeli dialektika szerint minden félként kerül bele, s az eggyéválás energiáit rejti magában. A csönd, a hallgatás Csíki Lászlónak már korábbi verseiben is egy hangokkal, sejtelmekkel, mindenféleképpen tartalmakkal telített állagot jelent. Alig huszonnégy évesen így ír erről: „De azt tudni kéne: igazam az igazság-e, s a hangok, mik századok óta a csendbe belefagytak, s széttrombitáljuk minden ünnepen: századok óta a csendbe belefagytak, szét kell trombitálni minden ünnepen?" (Ez van ...) Mint egy borostyánkő-gömb ez a csönd. Kívülről csodás, színjátszó, tökéletes. Belehatolva?! Belehatolni nem lehet. Birtokba is csak egyféleképpen vehető: hasonminőségű állapotok megteremtésével. Hiszen Csíki ezekben a verseiben nem lefest, vall, elemez, hanem egy létező és megélt emberi tényanyagból szuverén és egyetemes lírai világot teremt. Ilyenképpen a hagyományos erdélyi költészet talaján, de egészen más síkjában áll. Ennek meghatározó ismérve, hogy a lokálisát míves mesterségbeli tudással, lenyűgöző nyelvi magabiztossággal emeli európai sú- lyosságúvá. Ebben a vonatkozásban költészete (de különben egész eddigi életműve) a legrangosabb európai, perifériáról az egyetemesbe érkezett írókéval rokon: Garcia Lorcáéval, Danilo Kínéval, Mrozekével. Költészetének eszenciáit napkeleti, vesztett hazájának naponta a megmaradás küzdelmeiben gyötrődő és ezért minden szellemi és nyelvi értéket, mint becset óvó embereitől kapta. Akiket éppen azért, hogy egy látszólag alkalmasabb helyről küzdelmükben támogathasson — odahagyott. Azoktól, akiket olyan nagyon szeretett és szeret, hogy értük vállalta a világba bújdoklás gyötrelmeit. Értük! Nem helyettük és nem kívülük! Ezért úgy véli, hogy térben áthelyezett másik felük csupán, aki nem szakadt ki a közösségből, hanem egyszemélyesen egy népnyi fél rész! „Mint kinek vesztenivalója nincs, s életéből csupán fél nép maradt.” A gondolat, amely Hervay Gizellánál jelentkezett először: „többesszámban pusztulok el” — Csíki Lászlónál is végig kísért. Megérkezését ide, az anyaországba szinte kívülről is figyeli: várja magát, ránéz magára, elbeszélget magával. És ennek a tragikus találkozásnak a végkonklúziója ez, a személyében a morális tragikum által való megsokszorozódás: „ítélj és ne sírj csak jó budánjó délután fiatalon már ezerévesen nekem jöttél te ide úgy ülünk lehet akár egy néma néptömeg” (Elhallgatások) E néma, feszültségekkel teli hallgatás (elhallgatás!) köré úgy épül, mint színjátszó felület — burok — a verbálisán is szervezhető poézis, a szavakban is tettenérhető közlés. Nem az úgynevezett metaforikus költészet áttételrendszereinek igénye miatt sejtelmes Csíki László versbeszéde. Hanem a közbeiktatott, a szavak mögé préselt, a szavak helyett beszélő csendek miatt. Hogy nehogy valamit úgy nevezzen nevén, hogy az elfelejthető legyen: a banalitás elleni védekezés ez. Egyfajta anonimitás vállalása, egyfajta sejtelmes- ség kívánalma, amely mögött, mint tervek pontos vonalrajzaiban, ott rejtőzködik az egész épület, minden, ami volt, vagy amivé lehet. És önmagáért beszél, azokhoz, akik értik, azok által, akik a versekbe beleívódtak: egy népnyi kultúra hordozói által. Hiszen Csíki számára a vers önmagában szinte semmit sem jelent. Érzi, hogy mint poéta doctus, mesterfokon birtokolja a versírás minden szakmai kellékét, s ezért a vers számára csupán eszköz, a kollektív önismeret eszköze: „Megtanítottak már, ne higgy, tudj csupán, láss és ne beszélj, tanulj.” Hiszen olyan terepen dolgozik (él), amely önlétében is kockázatos: „Ország a hóban: a sánta történelem lábnyoma — odébb egy másik is, magában. Összetaposott tetthelyen dolgozom. Mit jelentenek ezek a részekre tört, ezek a varázslatos és rettenetes jelek? Mit kell a földön kiolvasnom? Hová kell eltalálnom? Hiszen ott vagyok. Élek.” (Nyomkereső) Nincs megnevezve sem ez az ország, sem az az ország, sem a cél, sem az ok. Mert aminek neve van, az elfelejthető. Ez alól nem kivétel maga a költő sem, aki saját nevéről is ír egy verset. Játékos, szökellő sorok. Mint csipkézet a szemfedőn: „Számban tartom, etetem itt lakik, sétál nyelvemen. Zenél, táncol a szájpadlásomon, bolygatja a régi kacatot. Kacag s ragyog, gyújtogat. Kiejteni nem merem, ő az utolsó szavam." 87
