Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1. szám - Tömöry Péter: Egyetlen hazám: a vérem (Gondolatok Csíki László Elhallgatások c. könyvéről)
A nagy előd, József Attila rátarti, hetyke ön vállalása a név által, (. . .hejh burzsoá! hejh proletár! — én, József Attila, itt vagyok!) a be- és elfogadás egyértelműségének egyik partja. A másik ez az utolsó szó jogára emelt névvállalás. Mindkettő egy tragikus képviselet vállalása és kinyilvánítása. Csikinél az anonimitás franciskánus gesztusa olyan közösségi tehernek a vállalása, amelynek képtelenségéről maga a költő van leginkább meggyőződve, s mégis megteszi. Nem a vállalás nemes heroizmusával, hanem a szükség parancsára. A név ugyanis nem lehet szimbólum, zászló: nem jelentheti, ide nézzetek, bennem bízzatok, én megteszek mindent értetek, még az életemet is odaadom. Nem lehet, mert nem osztályok és ezek érdekeinek metszéspontjában áll a költő. Annak a kétmilliónak, amelynek szószólója ő, sem céljai, sem érdekei, sem léteszményei nem mások, nem lehetnek mások, mint emennek a tízmilliónak. Egyazon nemzetről van ugyanis szó. Csakhogy ez a nemzet Csíki László életélményében tragikusan felezett. Két gyönyörű vers határozza meg ennek a felezettségnek Csíki által érzett minőségeit. A bőrünk vására, amelyet a költő- és küzdőtársnak, Farkas Árpádnak Sepsiszentgyörgyre, szülővárosába, levél gyanánt küld: „Magamról neked én többé már semmit. (...) Kívülem, bőrömben kétmillióan bújnak, költők mind — azokról irhatok. (...) Pontosabban fájnak, mint mit képzelek, mássá lesznek s tűnnek, míg még láthatók — kék foltjaikon a motozó ujjak mint óceánokon a csempészhajók — bőrükön a fagy kis tornyokat állít — na, ott, na azokban lakni volna jobb. Borzongó szerelmet, meleg havakat, őket nézném én onnan: jobb magamat — de elburjánzik tekintetem rajtuk, túlérzékenyen, akár a daganat. Mint kinek vesztenivalója nincs, és életéből csupán fél nép maradt.” S hogy a poetizált, divatosan érzelgős transzilván nosztalgiának mégcsak képzetét se kelthesse, a vers egyik szakaszát szinte értekező prózába oldja: „Ott a párzás tán örökké szerelmes — túlélni két félnek egyben így lehet —; nem jelképnek, nemcsak szóként tartják szoros szájukban a földet, kenyeret — nemcsak szeretik: ismerik a folyót, hát költőknél többek: ők már emberek.” És mi van itt? A torz tükör, amelyben új helyzetének környezetével láttatja magát a költő Az énekes halott című, a kötet talán legtragikusabb verse. „Könnyeimmel kellene mosakodnom szerintük, ha szabályszerű lidérces álmomból imedek, üvöltve, mint kinek tele feje emigráns vonatokkal, vámmal, révvel, rémmel — amik már nincsenek, és mellkasába temetve oszladozik az elhagyott szerető. Ők szeretik azt, ami meg nem nevezhető. (...) Az állna nekem jól, a bevert száj, a beesett arc, a bezúzott homlok, begyöpösödött agy. Ha nyelvemet nyújtanám ki alamizsna után. Átkozódnom, rimánkodnom is kellene, mellhúsomból tépni véres vitézkötéseket, lenyúzott bőrömet lengetni zászló gyanánt, legalább háromszín véraláfutással: hogy hol van a hol-nem-volt hazám. És ott ülnek ők púderos parfümösen, drága toprongyokban, eltelt testükből kisajtolt könnyekkel maradék arcukon. Ríjják: micsoda csonka tájak, sorsok, viszonyok itt vagy velünk, szegény, ám itt se jobb. Itthonról haza gondolok, s tudom. (■■■) . . .A térkép fellángol. És látom mészárszék előtt, sorban barátaimat: egymásból vágnák ki már a fejadagjukat. Tompa késként villan a szemük. És, íme, a hős is arra jár. Fütyül. Másik énekel, némelyik ugat.” Az itt és ott, a mi és ők ilyen ellentétezésben eleddig nem létezett a magyar irodalomban. (Valami hasonló talán az „osztályharcos költészetben”, de annak ideológiai-militáns és nem morális-nemzeti gyökerei vannak). Mint ilyen első és őszinteségéhez mérten értékelendő mű Csíki László verseskötete. A kisebbségi ember sorsvonalainak legszétágazóbb térképén vezet végig, az egyéni, megélt sorsot az egész nemzet ügyévé szélesítve. Propaganda- és politizáló szándék nélkül. Az itt és ott kínzó, innen is, onnan is, vádakkal sütő bélyegekkel küszködve Csíki László az áttelepülésnek nevezett emigrációt, a hazából, szülőföldről való kiűzetést politikai kategóriából humánus-tragikus méltóságba próbálja visszahelyezni. Ezért az itt és ott nem antagonisz- tikus ellentétpárként, hanem a felekre bomolt egész által felszínre hozott, nemzettudatunkat meghatározó, merőben új erkölcsi kihívásként jelentkezik. Ilyen vonatkozásban nem csupán an88
