Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Papp István Géza: „Az ellenséges műfaj” (Annus József: Kánon)
lafűzért, ami persze — ezt a magyar irodalom sok kitűnő alkotása bizonyítja, — szintén lehet jelentős mű. Itt azonban a szerkesztés, az Írói eszköz- használat valódi nagyepikai alkotást mutat. — Annus nem próbálkozik a gyakran kiüresedő újító törekvések egyikének ébresztésével sem. Kötődik viszont a magyar próza olyan hagyományaihoz, melyekben az úgynevezett „kis mesterek” is kiemelkedőt alkottak. Gondoljunk Tolnai Lajos vagy Gárdonyi, Móra és mások regényeire, de arra a hagyományra, amelyet azért, bár eltérő módon, a mikszáthi és a móriczi életmű fémjelez igazán. A Kánon története bőven adná a lehetőséget irodalmi párhuzamok felvillantására, de az ilyen — szükségképpen sántító — rokonítások közül most csak egyet említünk. A fáklya jut eszünkbe, Móricz Zsigmond regénye, melyről az 1921-es kiadás előszavában az író a következőket mondta: „Dokumentum lesz, volt életünk ojektív tükre, történelmi regény.” — Azt gondoljuk, hogy a Kánon is dokumentum értékűvé válhat, s reménykedünk, hogy a kok, melyet bemutat, mindinkább történelem is lesz. A főhős Sziráki László, a fiatal magyar-ének szakos tanár, kétségkívül hordoz a lelkész Matol- csy Miklósra emlékeztető vonásokat, és ha élete e szakaszának a lezárása nem lesz valódi tragédia, annak okát épp oly kevéssé önmagában keresheti, mint meghurcoltatásának indítékait. — Az időt és a helyszínt tekintve a történet köznapinak, ha úgy tetszik „normálisnak” mondható: A falusi iskolába tervekkel és hittel érkező fiatalember hamar szembekerül a környezetét, de legalább annyira annak felsőbbségét is jellemző szellemi és erkölcsi posvánnyal, „a modem tahósággal”. A tantestület képe kicsiben a társadalomé is. (Hadd legyen most a recenzens kicsit személyes hangú! Ma sem tudom felejteni a tantestületi évzárót, aholis a sok mindent megjárt „orosz tanár” — pár szót megtanult a fogságban — énekelte a „Fedák Sári farát, Fedák Sári farát. . .” kezdetű veretes nótát. A szöveget —, minthogy anyám mérgesen kivonszolt az osztályteremből — máig sem tudom.) De a regényre visszatérve: itt az igazgató leginkább a disznóhizlaldájára büszke, a kapcsolat- teremtésnek alapvető feltétele, a jelentős italmennyiség, a faluban az elismerést igazándiból a mintagazda családjába való benősülés jelentené és így tovább. (Vajon ez már történelem?) A tan- felügyelő maga a demagógia és a rosszindulat, az öntelt tanácselnök minden szaván röhögni kellene, ha nem lenne ugyanakkor fenyegető az általa képviselt hatalom. — Tehát ismerős itt mindenki: a félreállított és ezért sandán figyelt értelmiségitől az akkor „megmentőként” szereplő, de valójában önmagával is minden bizonnyal megha- sonlott és funkcionáriussá lett főiskolai tanárig. — Mégis, Ady szavaival élve: „Az Élet él és élni akar” itt is. A két fiatal tanár, László és Piroska kibontakozó szerelme, az együtt vállalt száműzetés hirdeti „Az ember Szépbe szőtt hitét”. Bizonyítja a „bunkóság” feletti győzelmet, azt, hogy a meg nem értett, és ezért ellenségesnek mondott kánont csakazértis „erőltetni kell”, s meg lehet, és meg kell találni a harmóniát. Annus regénye így szerelmi történet is, vagy talán valójában éppen az. Egy furcsa, kicsit fanyar magyar love story, aholis egy kis világ elleni küzdelem kapcsol össze két embert. Mert igaz, hogy saját élményekkel is szívesen egészítjük ki a korszak ma már nevetséges, akkor véresen komoly szituációinak leírását (tantestületi mulatság, tsz-szervezés, szavazás stb.) Anekdoták sorát ébreszti a „köböljegyzék-számú”-hoz hasonló kifejezések felelevenítése, és közben mégis fájón tudatosul bennünk, hogy a mostani változások is mily kevéssé éltetik a gondolat nimbuszát. — Hitet azonban a fiatal pár szövetsége ad. Az ő számukra akkor ez az egyetlen menedék a teljes kétségbeesés ellen. Menedék abból a világból, amellyel szemben az ember ellenállása, a főhős szavaival: „ . . . robbanásig akkor tud feszülni, ha a gondolatait csomózzák pányvára. Ha a legszebb gondolatait rongy sztereotípiával akarják érvényteleníteni, ha agyunk ünneplő ruháját moslékkal öntik le .. .” Ha motivikusan szemléljük e sorokat, eszünkbe jut az Ady Endre-i „Lelkek a pányván” gondolatiság. De persze az induló Annus József Pányván című novellája is, mely már akkor (1975) azt a hitet sugallta, ami a túlélés filozófiája is. Valahol bibliai erő ez, melyről Radnóti utánérzése azt mondja: „ ... jaj a prédával teli várnak, ahol tetemekből épül a bástya ...” De a főszereplők győznek. Erőt ad nekik „a mese”, az égre mutató „messzi jegenyefák”, az az erő, amit ismét a Nyolcadik eclga zárszavával jellemezhetünk: „Vándornak jó társa a bot, nézd, add ide azt ott, az legyen ott az enyém, mert jobb szeretem, ha göcsörtös.” Érdekes és szép regény is a Kánon, és persze szükségképpen befejezetlen. — A Fáklya zárószavaival élve: „ . . . semmi sem tisztáztatott.” Hiszen a happy end még sokáig, máig várat magára. Sziráki László útjának még csak az első stációit ismerhettük meg. Tudjuk, hogy mint ennek a nemzetnek, úgy a fiatal tanárnak is voltak / lesznek még tragikus helyzetei. — Persze ezt a kálváriát irodalmunk természetesen sokféleképpen láttatja. Annus József Kánonja ezt a képet teljesíti. — Hisszük, hogy a folytatásra most már nem várunk éveket. (Szépirodalmi, 1989.) Papp István Géza 93
