Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Papp István Géza: „Az ellenséges műfaj” (Annus József: Kánon)
nyelvi-stilisztikai jelenségek gyakorisága aránya alapján határozza meg a stílust (1. pl. a nominális elemek előfordulását az impresszionista stílusban, illetve impresszionista jellegű versekben). De idevehetjük azt is, amit Benedek Marcell ír a stílusról, és amit mottóként idéz Szekér Endre munkája bevezetése előtt: „A stíluson fordul meg minden. De a stíluson az egész embert kell értenünk: nemcsak a szavak megválogatását, a mondatok kötését, hanem azt az erőt is, amely a szavak és mondatok mögül sugárzik az olvasó felé.” Összefoglalva még egyszer azt mondhatjuk, a költői nyelv elképzelhetetlen újítások nélkül. És itt lenne egy pótló megjegyzésem. Úgy látom ugyanis, hogy bizonyos újítások létrejöttében szerepet játszik a mai ember zaklatottsága, több ok miatt feldúlt lelkiállapota. A paródia, a groteszk, a töredékes vers elszaporodása, továbbá az élő beszéd — benne a durva, trágár szavak — benyomulása a versbe, a prózavers és a vizuális költészet elterjedése, de még a nyelvről, az anyanyelvről szóló vallomások hangneme is idézett megállapításomat igazolja. Hadd mondjak egyetlen példát, Ratkó József „Ma” című versében (121) ezt írja: „egész nap azon töprengtem, hogyan lehetne megmenteni a világot a pusztulástól. S nem jutottam semmire. Mindenesetre én még dolgozom.” 4. Sok mondanivalóm lenne, de az idő sürget, ezért csupán két dologra utalok még befejezésképpen. A játékosság előtérbe kerülésével kapcsolatban csak helyeselhetően hivatkozik Szekér Endre a zeneiség és benne a ritmus fontosságára. Valóban, Weöres Sándor kedves gyermekverseit például a kis óvodások el nem tévesztenék, pedig az egyes szavak, kifejezések, valamint az egész vers jelentését aligha értik. A ritmus és a weöresi versszerűség rendkívüli hatásának tudható be, hogy a kicsik szeretik, és pontosan tudják ezeket a verseket. Mindezt igazolja egyébként a finn és a magyar nyelv rokonságának egy legújabb bizonyítéka is. Már régebben emlegetik a finnek, hogy ha messziről magyar beszédet hallanak, úgy érzékelik, mintha finnek beszélnének. Ugyanezt tapasztalták a magyarok is, messziről finn beszédet hallván. Nos, nemrégiben egy magyar és egy finn fonetikus meghatározott paraméterek (hangsúly, hanglejtés, szünet, tempó stb.) segítségével — amint a Magyar Fonetikai Füzetekben megjelent tanulmányok a tanúi rá — módszeresen bebizonyította az eddigi felvetések valós voltát. Úgy látszik, a nyelv zenei elemei — az illető nyelvet beszélők szétválása esetén — szinte a legtovább megmaradnak. Azt írja Szekér Endre, hogy a világirodalomnak csaknem minden nagy költője ott szerepel mai magyar pályatársaik evokációiban. Ez is világosan mutatja — mint a rendkívül gazdag magyar műfordításirodalom —, hogy a mi irodalmunk mindig benne élt a világirodalom áramában. „ Az ellenséges műfaj” Annus József: Kánon A könyvet letéve a tragikus sorsú Szabédi László sorai idéződnek a recenzens emlékezetébe: „ . . . mondhatom-e, nincs benne részem, / fölöttem történt s nélkülem? / Bánva ismerem fel s merészen: / enyém ez a történelem” Sokan tudtuk, és vártuk ezt a munkát. Hiszen novelláskötetek sora bizonyítja, hogy több éven át érlelődött Annus Józsefnek ez a műve. — Kánon című első regénye egyszerre tabló az 50-es, 60-as évek vidéki értelmiségének életéből és egyfajta összegzője is a szerző előző írásaiban felmutatott írói erényeinek. A datálás tanúsága szerint a könyv 1986-ban született. Aki kicsit is kapcsolatot tart az irodalmi — „irodalompolitikai” élettel — ma már a szó is furcsán cseng —, az nem csodálkozik, hogy megjelentetése „egy ideig” váratott magára. Az olvasó számára azonban mégiscsak a textus a fontos, jelesül pedig az, hogy igazi regényt vehet kézbe. Tudniillik nem egy, az eddigi életmű alapján esetleg vélt, regénnyé formált novel92
