Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 9. szám - Borzák Tibor: Egy másik ütközet (Bártfai Szabó László két évtizedes könyvkiadási kálváriája)

céljára felajánlom, szerzői és kiadási jogom fenntartása mellett. Dr. Papp Tibor alezredes a Hadtörténeti Levéltár parancsnoka kéziratom átvételét 1974. december 7-én nyugtázta és levélben megjegyezte:

„A szűk körű levéltári felhasználást, valamint a megőrzési kötelezettséget tekintve írását jóval kedvezőbben ítéltük meg az utóbbi években vásároltakénál.”

— Eközben Tóth Sándor alezredes, 1974. szeptember 20-án, magánlevélben megküldte az ígért szakvéleményét. íme:

„Örömmel olvastam Az utolsó emberig kitartani! c. kéziratát, melyben feldolgozta az 1942/43. évi Don menti harcokra vonatkozó élményeit. Nagy hatást gyakorolt rám írásának őszintesége, sodró lendülete s azok a fejtegetései, amelyekből az olvasó elé tárulnak a korabeli katonai mentalitás és gondolatvilág jellemzői. Ezek értékét nem befolyásolja, hogy némely megállapításával mint hadtörténész nem tudom magamat azonosítani. Nagyra értékelem katonaszemmel tett megfigyeléseit, a felvonulás, a védelemre történt berendezkedés és a visszavonulás leírását. Szakmailag jók, az adatok pontosak, híven tükrözik a valóságot, és sokat mondanak a kutató számára. Mindabban, amit alegységének tragikus harci útjáról elmond, mint cseppben a tenger, tükröződik az egész 2. magyar hadsereg kálváriája. Memoárja tanulságos és izgalmas olvasmány, mely közérdeklődésre tarthat számot. Javaslom, próbáljon kiadót keresni, hogy megjelentesse munkáját. Kiadás esetén természetesen átdolgozás válna szükségessé. Bizonyos ismétlődések kiiktatására és az elmélkedő részek megrostálására gondolok. Egy jó szemű szerkesztő ezekre könnyen fel tudná hívni a figyelmét, de magam is felajánlom hozzá baráti segítségemet, amennyiben realizálható a dolog. Szíves elnézését kérem, hogy ily röviden sommáztam véleményt munkájáról. Szükség esetén készséggel adok részletes értékelést is. Budapest, 1974. szeptember 20. Elvtársi üdvözlettel: Tóth Sándor alez. oszt. vez. — Hadtörténeti Intézet.”

— Felbuzdulva a Hadtörténeti Intézettel kialakult kapcsolatomon, 1974. szeptember 27-én levelet írtam a Magvető Könyvkiadó igazgatójának, fogadnák-e elbírálásra kéziratomat. Levelemhez mellékeltem Tóth Sándor alezredes szakvéleményét és kéziratom részletes tartalomjegyzékét. Levelemre Kardos György igazgató 1974. november 6-án válaszolt:

„Művének szinopszisa, pontosabban tartalomjegyzéke felkeltette figyelmünket. A téma aktuális, szükséges. Örömmel vennénk, ha elolvasásra, megbírálásra beküldené hozzánk. Úgy gondoljuk, személyes találkozóra csak akkor kerülhet sor, ha ismerjük már a munkáját, hiszen kézenfekvő, csak a mű ismeretében tárgyalhatunk róla, és csak akkor van értelme a megbeszélésnek.”

— A kéziratot postán küldtem el, azonban azt a Magvető Kiadó még tárgyalási alapul sem fogadta el, visszaküldte 1975. február 20-án az alábbi meglepő szövegű levél kíséretében:

„Sajnálattal értesítjük, hogy az Az utolsó emberig kitartani! c. kéziratának kiadására — lektoraink egybehangzó véleménye alapján — nem vállalkozunk. A kézirat érték ugyan, hogy személyes élményeket közöl, és így további részletekkel egészíthetné ki a 2. magyar hadsereg pusztulásának történetét, de úgy véljük, hogy a szerző nem tisztázta kellő szigorúsággal az élmények rögzítésének gondolati célját. Mivel többször kifejezi, a háború értelmetlen áldozatot követelt a magyar hadseregtől. Nemcsak a háború követelte meg elsődlegesen, hanem elsősorban azok, akik ezt a hadsereget belevitték egy támadó rablóháborúba. Ugyancsak hangsúlyozott az a törekvése, hogy a közkatonák és a tisztek egy hányadának részvételét, szerepét a közvélemény előtt mintegy tisztázza, nevezetesen azokét, akik katonai esküjükhöz hívek maradtak, amikor a felsőbb vezetés cserbenhagyta őket. Ezt a tisztázást szocialista történetírásunk már elvégezte, nem hősökké avatva az elesetteket, hanem áldozatnak minősítve őket. Ez mind a történelem, mind a történelmi tények igazságos megítélésének alapvető minősítési igénye: támadó háborúnak nincsenek hősei, és azok is, akik — bármilyen tisztességes, vagy tisztességesnek vélt indítékból — helytálltak, áldozatok. (Az a „rekviem” illeti meg őket, amelyet történetírásunk megadott nekik.) A műből hiányzik annak világos megfogalmazása, hogy a 2. hadsereg pusztulásával végződött háború támadó háború volt. Nincs tisztázva, hogy itt a néptől idegen állam- és hadvezetés a szó objektív, elsődleges értelmében áldozatul dobott a fasiszta háborúnak egy hadsereget, ennek állományába nagyrészt szegényparaszt közkatonákat, akiknek egyszerűen nem lehetett meg az a tudatuk, hogy „honvédek”, vagyis védik a hazát (legföljebb a fasiszta propagandával félrevezetettek tévtudatának eseteiben), akik tehát kétségbeesetten, engedelmességből, kényszer és fenyegetés hatására álltak helyt, amíg el nem pusztultak. A lé61