Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 9. szám - Miszlai Gabriella: A több vegyértékű ember (Tornai József regényéről)

s magát az istent jelenti. S ebben az összefüggésben más lesz az értelme a szövegben búvópatakként rejtőző és szabálytalanul felszínre törekvő fohásznak: „Istenem, add vissza nekem Irént”. Nemcsak a szerelemre, szexualitásra sóvárgó férfi vágya ez, hanem a minél tökéletesebb önkifejezésre, a lét igazi birtoklására vágyó művészé.

A regény rejtőzködőbb, a tagolásban meg nem jelenő második szerkezetét Irén és a festő szakításai alkotják. Hat szakítás és öt kibékülés: s ezeknek a szétválásoknak és újrakezdéseknek a motivációjaként rajzolódnak ki azok az ellentétes erők, melyek lehetetlenné teszik a vágy és valóság összeolvadását. S itt válik fontossá az értékrendben látszólag alárendeltebb szerepű, de a kiemeltekkel mégis egyenrangú érték: a szeretet, a hűség, a ragaszkodás, az együvétartozás. Tizenhét év összetartó ereje, az életmód összecsiszolódott rendje, a közösen kialakított és elfogadott barátságok, egy közösen nevelt gyerek bizalma elhagyható-e a szerelemért? A teljes létet nemcsak a transzcendencia, művészet, szerelem, szexualitás jelenti, hanem a hétköznapok nyugalma is, s az önbecsülésé, mely arra kötelez, hogy szeretetért szeretetet, törődésért törődést adjunk cserébe. S hogy ez nem jogi és gazdasági kérdés, hanem az értékrendből következő elkötelezettség, azt a szerző úgy oldja meg, hogy a másik nő, Lívia, nem feleség, hanem élettárs, s gyerekük, Karcsi, a festőnek csak nevelt fia.

Mi lenne az ideális megoldás? A több vegyértékűség, mely nem zár ki két, egymással nem ellentétes, hanem egymást kiegészítő érzést. „Én mindig mondtam, hogy mások az irántad való és mások az Irén iránti érzelmeim. De az se volna rendellenes, beteg dolog, ha mindkettőtökbe egyforma őszinteséggel volnék szerelmes” — igyekszik a főhős élettársát meggyőzni. Magát pedig így biztatja: „Úgy érzem, vagyok olyan bonyolult ember, hogy mind a ketten elférjenek bennem a maguk helyén és szerepében.”

Mi az, ami ezt a vágyott, idilli képet állandóan megkérdőjelezi, a hatodik szakítás után pedig megsemmisíti? A festő természetesen a merev társadalmat, az „ostoba európai előítéletet” hibáztatja, mely szerint nem szerethetünk egyszerre több nőt, illetve férfit. De vannak erőteljesebb okok is, melyeknek előképe megfogalmazódott a már idézett esszérészletben. A nők — bár a főhős, sőt az olvasó szemében is önzőnek látszanak — tulajdonképpen elemi létérdekeikért, létértelmükért harcolnak. A szakításokat mindig Irén kezdeményezi, aki nem vállalhatja nyíltan a főhőssel való kapcsolatát, s így társadalmilag sem értékesítheti: nem szülheti meg közös gyereküket, mely közös örömet és összetartozást adhatna; nem részesülhet a főhős viszonylagos anyagi jólétéből, s nem kaphatja meg az együttélésnek azt a köznapi örömét, mely a festőt és élettársát megelégedettséggel és biztonságérzettel tölti el. Lívia is létérdekéért és létértelméért küzd: a másik által vágyott javak az ő birtokában vannak, s nem akarja átengedni, ő, aki már annyi áldozatot hozott értük. Létük, anyagi helyzetük, társadalmi szerepük, ha egymagukban kell élniük, nagyon is ingatag: lehet-e hibáztatni őket?

De ott lapul az ok az elbeszélőben is, hiszen már titkos vallomása elején bűnös, nyakig bekoszolódott férfinak nevezi magát. Ha a szöveg szavaiból statisztikai vizsgálatot végeznénk, valószínűleg a bűn szó kerülne ki győztesen. Ez azt mutatja, hogy a festő, miközben a nagy előd, Kohán életében a konfliktusmegoldás lehetőségeit is kutatja, ugyanúgy át van itatva az európai előítélettel, mint nőpartnerei s a körülöttük élő emberek. S aki sem öntudatos forradalmárként, sem cinikus haszonélvezőként nem tudja áttörni a merev korlátokat, hogyan is tudna meggyőzni másokat elvként vallott igazságáról? S hogy a főhősbe — minden nem konvencionális vágya és minden igyekezete ellenére is — milyen mélyen ivódtak be ezek az előítéletek, azt éppen Irén egyik kitörési kísérletére adott reagálása mutatja meg. A bejelentés — hogy Irén megismert egy remek embert és közel került hozzá — először a vágykép illuzórikus megállapításait csalja elő: „... én Líviával éltem, ő azzal a váradi férfival. Miért ne örülhettünk volna egymásnak értelmesen és őszintén?” De rövidesen már azt követeli, hogy zárja le a nagyváradi ügyet; s úgy érzi, ha Irén még egyszer elmegy Váradra, végleg el kell szakadnia tőle. Nemhiába csititgatja egyik barátnője: „Ne légy hiú és ne légy féltékeny!”, s győzi meg, hogy Irén csak csapdahelyzetéből akar menekülni. A valóságos érzés alaposan megcáfolja a vágyottat, és bebizonyítja, hogy a főhős — minden hangoztatott elve ellenére — a több vegyértékűséget inkább a

79