Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 9. szám - Miszlai Gabriella: A több vegyértékű ember (Tornai József regényéről)

férfiakra, jelen esetben önmagára tartja a gyakorlatban is érvényesnek. A hatodik szakítás után érzett csalódás, szenvedés, önvád így szükségszerű. A konfliktussorozat nem végződik látványos tragédiával, csak bebizonyítja: eddigi beidegzettségeinken nehezen tudunk úrrá lenni, s vágyaink kudarcát magunkban is hordozzuk.

Még egy szó, illetve szókapcsolat kap nagy hangsúlyt a regényben: a döntés és a döntésképtelenség. A döntés a szakítást, illetve a válást és az új házasságot jelentené. Az új házasság, ha sebeket is okoz, megszokott útja a konfliktusok feloldódásának. De a főhős nem véletlenül hangsúlyozza a több vegyértékűséget és többszemélyűséget. Az adott rend felborítása nem hozna eredményt. Házasság és szerelem nem fér össze — hangoztatja. „Egykettőre kiderülne mindkettőnk összes korlátja, s ott tartanánk, ahol még a legjobb házasságok is: valami konszolidáltság fáradtságában, kompromisszumában.” A döntés- képtelenség ebben az esetben csak látszólagos, valójában egy új férfi—nő viszonyhoz, egy, a látszatokat félresöprő új társadalmi rendhez való ragaszkodás. De a regény világában a döntésképtelenség a másik konvencionális döntésévé válik. így lesz teljessé a festő kudarca, hiszen bebizonyosodott, hogy a házasság, ha jó is, mai alakjában rossz, hiszen csökkenti az értékes emberi kapcsolatok lehetőségeit. Ám egy olyan új forma kialakítására, mely a házastársi biztonságra és az emberi vágyak bűntelen és őszinte átélésére egyaránt lehetőséget adna — egyelőre nincs mód. Pedig a „nyitott házasságra” — ahogy a pszichológusok nevezik — egyre több ember vágyik. Megváltozott a társadalom, s benne a nő és a férfi helyzete és szerepe, s ezzel együtt az együttélés jellege. „... a nők érzelmeinek elismerésével került a házasság megoldhatatlan nehézségek elé ...” fejtegeti a regény végén a vágyaiban csalódott férfi, s általánosítja saját helyzetüket „... minden szerelmes, minden házasulandó rossz társaskapcsolatok, illetve házasságok tömegét látja maga körül”.

A regénynek a fővonulat melletti történetei is ezt igazolják: magukra maradt, rezignált nők, magukat a házasság miatt megcsonkítottnak érző feleségek, a szerelmet házasságra váltani igyekvő asszonyok, a házasság elől menekülő férfiak, önkényúrként viselkedő férjek élnek a három főhős közelében. Az ő sorsuk a mű uralkodó eszméjét erősíti.

Minden más, ami ebben a teremtett világban történik, ennek az érzelmi és életmódbeli válságnak van alárendelve. A hűséges, a barátságot nagyra értékelő Fekete Ákos úgy érzi, hogy festőtársával, Miskával való barátsága „lehasadó ágnak bizonyul”, amint „a szerelem északi szele lecsap rá”. „S minél fontosabbak ezek a nők a számunkra, annál kevésbé törődünk mi, férfiak, egymással” — jegyzi meg beletörődőén.

A 70-es évek és a 80-as évek elejének látszólag nyugodt, bár lappangó megoldatlanságoktól, ellentmondásoktól terhes, anyagi szempontból szerényen, ám mégis megalapozott világa a szerelem és a barátság szövetén keresztül szüremkedik be a regénybe. Az uralkodó eszmét csak árnyalja, életszerűbbé teszi, de nincs igazán hatása rá.

A Vadmeggy-et szerető olvasó azonban kicsit csalódottan és szomorúan teszi le a könyvet. Hová lett az a lendület, mely oly plasztikusan elevenítette meg az egymást váltó érzések változatos történetét? Hová lett a kiegyensúlyozott lezárás, mely megnyugvást ígért? A regény összetett érzelemvilágát nehezebb átélni és követni. Hiába gazdag cselekményekben a történet, a döntésképtelenség álarca mögött meghúzódó, de állandóan kudarcot valló új program nem ragadja igazán magával az olvasót. Már csak azért sem, mert meglévő vagy bekövetkezhető problémáival szembesíti, melyek megoldatlanságát — Bergman Jelenetek egy házasságból c. filmjének egyik fejezetét idézve — „szívesen sepregeti a szőnyeg alá”. Talán hiányzik a lendület azért is, mert a regény nem eléggé drámai, s a többi szereplő története — bár összefügg a két, illetve három főszereplő sorsával, — nem emeli ki a drámai csomópontoknak kínálkozó szakításokat. De a regény modernsége és érdeme paradox módon éppen drámanélküliségében rejlik. Abban, hogy a két megértő, jó ízlésű, botrányt nem rendező és csak ritkán kifakadó hősnő és a szintén megértő, nagy beleérző képességgel rendelkező, s mindkét vállalt feladatának eleget tenni akaró elbeszélő-főhős sorsa ilyen tragédiamentesen, köznapian alakul.

80