Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9. szám - Borzák Tibor: Egy másik ütközet (Bártfai Szabó László két évtizedes könyvkiadási kálváriája)
sével kapcsolatban, mindenek előtt az, miért „nem tudja elfogadni” a kiadó kiadásra azt a kéziratot, melyet két esztendeig elfogadottnak minősített? Magam is egy teljes héten át töprengtem, mit tegyek? Küldjem-e vissza egyetlen szó megjegyzés nélkül a szerződés- bontó levél másolatát aláírva, vagy pedig részletesen válaszoljak rá. Végül is utóbbi mellett döntöttem és 1984. június 27-én tíz gépelt oldalas levélben indokoltam meg, miért kényszerülök a leghatározottabban tiltakozni az igazgató egyszemélyi döntése ellen. Levelem elején részletes válaszom okait rögzítettem: „... először, mert döntése súlyosan sérti szerzői személyi jogomat, abból számomra pénzben ki nem fejezhető erkölcsi károm származik. Az indoklásul felhozott kritikai megjegyzései — mint alább kifejtem — bizonyíthatóan tarthatatlanok, szemben állnak a lektori szakvéleményekkel, de az Ön korábbi döntésével és intézkedéseivel is. Másodszor, mert döntése nemcsak engem, hanem azokat a belső és külső munkatársakat is érinti, akik szakvéleményükkel, a kiadásra tett egyértelmű javaslatukkal, a szerkesztési munkával és az utószó megírásával közreműködtek. Harmadszor, mert olyan visszaemlékezés elutasításáról van szó, mellyel szerény emléket szerettem volna állítani — mint átélő és csapatparancsnok — azoknak a munkás-paraszt tízezreknek, akik a mai generáció apái és nagyapái voltak, akik szenvedtek, véreztek, pusztultak és akiknek katonaerényeivel az akkori hatalom visszaélt. (. . .) Bizonyos, hogy nehezen tudok napirendre térni a dolgok ilyetén alakulása felett. Dehát miért fogadta el az Európa Könyvkiadó kiadásra írásomat 1982. szeptember 13-án, ha közel kétévi dolgozás, dolgoztatás, kiegészítés, törlés, módosítás ellenére, 1984. június 13-án, azt nem tudta kiadásra elfogadni, mert az „egészében nem mondható sikerültnek”, egyes részeiben pedig „lapos, élettelen, dilettáns. (...) Dehát 1982. szeptember 13-ától 1984. június 12-éig nem volt sikerületlen, lapos, élettelen, dilettáns? Kérem, ne vegye rossz néven, de ez a drasztikus, váratlan, az utolsó pillanatban történt „átértékelés” számomra teljesen érthetetlen. Nem hinném, hogy ilyesmi gyakori lenne a könyvkiadás terén...” — A továbbiakban idéztein a történész, a hadtörténész és egyes szemtanúk nyilatkozatait, majd tiltakoztam az ellen a megállapítása ellen, miszerint „a Horthy-hadsereg szellemét kritikátlanul dicsértem”: „Úristen! Hát valóban ezt a benyomást kelti írásom 600 oldala? De hiszen az első oldalról az utolsóig az emberről, a katonáról beszélek, és nem a hadseregről mint hatalmi-politikai szervezetről. Hiszen éppen azt akartam feltárni és bizonyítani, hogy nem a katonák bűnösek azért, ami történt és azért, mert úgy kényszerültek viselkedni, mint a katonák, hanem a politikai-hatalmi akarat. És hogy „kritikátlanul dicsérek”? Nyilván elkerülte szíves figyelmét, hogy mindent kritizáltam (még önmagamat is!) ott, ahol és amit kritizálni joggal és felelősséggel kellett. De védelembe vettem, ha úgy tetszik dicsértem a tanyák, a falvak „mundérba” öltöztetett parasztjait, a gyárak, a bányák, az üzemek munkatársait, az ő emberi, jellembeli, sőt — Uram bocsáss! — katonai erényeit. Mert mi, akik ott voltunk velük, mellettük, mi — és csakis mi — láttuk, érzékeltük és értékeltük azt a hallatlan lelki erőt, emberfeletti erőfeszítést, hogy túljussanak a rettenetes válságokon, amibe őket a hatalmi akarat kényszeritette! Mélységesen sajnálom, hogy ilyen — számomra — kiábrándító módon zárult az Európa Könyvkiadóval való, közel kétesztendei, reményteljesnek indult munkakapcsolatom...” — Azt hittem, ezzel a levelemmel végleg lezárult kapcsolatom az Európa Kiadóval. Nem így történt. Levelem végén a történtek miatt kénytelen voltam felverni — a kiadóval való kapcsolatom során először — egy anyagi vonatkozású kérdést, ami miatt még további két esztendeig tartó vita vette kezdetét. Kértem ugyanis, hogy a kiadástól történt egyoldalú elállás miatt az engem megillető szerzői jogdíjat — mint kártérítést — a vonatkozó módosító miniszteri rendeletben meghatározott díjtétellel számolja el a kiadó részemre. 1984. július 9-én rövid levélben közölték, hogy a jogdíjjal kapcsolatos igényemet nem fogadják el, miután szerintük a módosító rendelet hatályba lépéséig (1982. X. 6.) a kéziratom elfogadása még nem történt meg. Márpedig a rendelet szerint a szerzői ívenként 1400 forintról 4000 forintra módosított díjtételt (mint alsó határt) csak elfogadott kézirat esetén lehet alkalmazni. Mivel szerzői jogi kérdésekben teljesen járatlan vagyok, ezért kérdést intéztem ebben az ügyben az Szerzői Jogvédő Hivatal jogügyi osztályához, és kértem állásfoglalásukat, ismertetve az előzményeket. A kérdés lényege az volt, hogy a velem 1982. szeptember 13-án kötött szerződés, kéziratom elfogadását jelentette-e. Ha 69
