Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 9. szám - Fábián Ernő: A racionalizmus viszontagságai (Nemzet, nemzetiség, demokrácia Jászi Oszkár gondolkodásában)

agyoncentralizált ország nem tudja megtenni.55 A Szovjetunió sokkal központosítottabb, mint egykor XIV. Lajos Franciaországa vagy a Hohenzollemek Poroszországa.

A kisebbségi kérdés demokratikus rendezése — s ez ma is érvényes — csak gazdasági, politikai és kulturális home rule alapján valósulhat meg. A szovjet rendszerben a nemzetiségek (kisebbségek) nyelvüket ápolhatják és használhatják, de nem fejezhetik ki azt a politikai és kulturális ideált, melyet ők maguknak jónak és értékesnek tartanak. Ezért írta a Századunkban (1930), hogy a „szovjet nemzetiségi politika nem az én nemzetiségi politikám, hanem Metternich nemzetiségi politikája”, aki nem akarta a nemzetiségeket nyelvüktől megfosztani, de mindent elkövetett, hogy ne politizáljanak és ne kívánjanak új alkotmányt.56

Annyi, és egyáltalán nem megnyugtató történeti tapasztalat birtokában, a tévedés kockázata nélkül elmondhatjuk, hogy a külsőleg némelykor tetszetős és jogilag megalapozottnak látszó autonómiák vagy deklarált jogegyenlőség, a valóságban megtévesztő üres formák, ha azokban nem valósulhat meg az önkormányzat, és ha a közéletben tiltott a politikai érdekképviselet, ha a kultúrát — identitást hordozó kultúrát —, a nevelést és oktatást alárendelik a centralisztikus állam akaratának, s az egyént megfosztják cselekvési és gondolkodási szabadságától.

A Szovjetunióban, ha fogyatékosán is, de legalább megkísérelték a nyelvi és kulturális egyenjogúság biztosítását, a közép-kelet-európai államok azonban semmit sem tanultak a Monarchia összeomlásából. A nemzeti kisebbségeket, a nemzetközi jogi garanciákat félredobva, még erőszakosabban nyomták el, mint feloszlatása előtt, a Monarchia országaiban. A háború és a békeszerződések megkötése után Jászi bírálta a Horthy-rendszer revizionista politikáját, elhatárolta magát a magyar—román perszonálunió irrealista tervétől éppúgy, mint a Habsburg-restauráció különböző formáitól.57 Bírálta az utódállamokban folytatott kisebbségi politikát is, de közelről sem olyan kíméletlenül, mint a Monarchia idején a feudális, „ázsiai nemzetiségi politikát”.58 Leveleket küldözgetett, emlékiratokat szerkesztett, anélkül, hogy azok valahol is meghallgatásra találtak volna. Pedig nem lehet egyértelműen azt mondani, hogy nem ismerte fel a Duna-völgyi kisebbségek nehéz, elviselhetetlen helyzetét. A Habsburg-monarchia felbomlásáról írott könyvében (1929) bírálta a túlcentralizálást, felhívta a figyelmet a mesterséges asszimiláció veszélyeire, a türelmetlenség és a megalománia elhatalmasodására, a közélet beszűkülésére. Az azonnali feladatok közé sorolta az etnikai határok létesítése mellett, a túlcentralizált és bürokratikus államok decentralizálását, az önkormányzat elvének alkalmazását, és olyan szervezetek alapítását, melyek képesek biztosítani a kisebbségnek az önálló kulturális és oktatási rendszer fenntartását. A szabadság értékéről tartott előadásában (1935) beismerte, hogy a szabadság és a zsarnokság korszaka visszatért Közép-Európába, a politikai jogokat elkobozták, a térség országai között az évszázados együttműködés megszakadt, a bírálat és a viták lehetősége szétfoszlott, mindenütt a rettegés és bizalmatlanság uralkodik.59

Mit nem látott Jászi Oszkár világosan?

Elhitte — legalábbis a húszas évek elején —, hogy az új nemzeti államok a demokrácia felé tartanak. Még a háború befejezése előtti írásaiban megtalálhatók tévedéseinek gyökerei. A nemzetiségek nyelvi és kulturális öntudatra ébredését egyértelműen a „demokratikus elv teljes érvényesülésének” tekintette; valóságosnak fogadta el, hogy a nemzetiségi középosztály, mint elnyomott osztály, demokrata, már csak azért is, mert az egykori nemzetiségi nemesség una eademque beolvadt, s a magára maradt középosztály „szükségképpen demokrata és néppel tartó”, ezért népi és demokratikus ideológiát képvisel.60 Még a Habsburg-monarchia bukásáról készült könyvében is (1929) azt olvassuk, hogy az „új népi és demokratikus nacionalizmus” — a Monarchia elnyomott kisebbségeinek nacionalizmusa! — a politikai szervezettség olyan magasabb rendű elvét képviselte, melyet a dinasztia nem tudott legyőzni.61 Jászi nem ismerte fel, hogy az elnyomott kisebbségek nacionalizmusa bárhol a Föld kerekén épp olyan antidemokratikus lehet, mert nem mindig és feltétlenül az, mint a történelmi osztályoké vagy az uralkodó burzsoáziáé.62 Lényegi jegyeiben és céljában — különösen az egzisztenciális félelmektől szorongatott Közép52