Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9. szám - Fábián Ernő: A racionalizmus viszontagságai (Nemzet, nemzetiség, demokrácia Jászi Oszkár gondolkodásában)
ta történetírás egyoldalú „szükségszerűségével”, a Monarchia összeomlását tendenciának és nem végzetszerűnek mutatta be. Ha sikerült volna — Jászi szerint — a „magyar feudalizmust és plutokráciát” rákényszeríteni az általános választójogra, a nemzeti autonómiák elfogadására, a latifundiumok felosztására, a vármegyék demokratizálására, az országot meg lehetett volna menteni a pusztulástól és a széthullástól. A nemzeti kérdés rendezése nem volt szociológiai vagy történelmi képtelenség. A helyzet kulcsa a Monarchia kezében volt, bölcs politikával kielégíthette volna a nemzetiségek igényeit. Kétségtelen, hogy a Monarchia a 19. század első felében legalább száz évvel a Balkán és Kelet-Európa előtt járt, s ha idejében megvalósítják a nemzeti önkormányzatokat, a birodalom fokozatosan átalakul a politikailag szabad népek konföderációjává. „Ha ugyanis a Habsburgok a nemzetek feletti tudat kialakításával valóban egyesíteni tudták volna... a tíz nemzetet, s teljesen szabad és spontán együttműködést tudtak volna kialakítani, birodalmuk kilépett volna a nemzetállamok szűk kereteiből, és bebizonyította volna a világnak, hogy a nemzeti egység tudatát felválthatja az állami közösség tudata.”23 Történetileg bizonyította volna, hogy különböző eszmékkel és hagyományokkal rendelkező nemzeteket úgy is lehet egyesíteni, hogy mindenik szabadon folytatja a maga saját életét. És arra a kérdésre is feleletet adhatott volna, hogy a szuverenitás önkéntes — „belátásos” — csökkentése miképpen segítheti elő a hatékony nemzetközi együttműködést. Hogyan lehet a különböző nemzeti és nemzetiségi törekvéseket, az ellentétes, egymást kizáró mozgalmakat kiegyenlíteni, és hatékony nemzetközi rendszerré alakítani? E kérdésre a politikai gyakorlat azóta sem válaszolt. A politikai és ideológiai irracionalizmus hatalmasabb erőnek bizonyult a racionális megoldások elméleténél. „A társadalmat inkább kormányozzák a holtak, mint az élők” (Comte), a megszokott formákhoz, gondolkodás- módhoz, fogalmakhoz, ízléshez, viselkedésmintákhoz, attitűdökhöz való görcsös ragaszkodás. Az intoleráns tradíciókat a tolerancia tradíciójával kellene helyettesíteni, és a kor tudományának színvonalára emelni a politizáló gondolkodást. A Jásziéra emlékeztető véleménnyel találkoztunk Milan Kundera — A megrabolt Nyugat avagy Közép-Európa tragédiája — esszéjében is. A Monarchiának nem sikerült felépítenie az „egyenlő nemzetek föderatív államát, és kudarcuk az egész Európa szerencsétlenségévé vált. A többi elégedetlen nemzet 1918-ban felrobbantotta ezt az államot, anélkül hogy értékelte volna: hiányosságai ellenére is pótolhatatlan. így az első világháború után Közép-Európa kis sebezhető államok zónájává vált, gyengeségük hozta Hitler első hódításait és Sztálin végső győzelmét. Meglehet, ezek az országok a kollektív európai tudatalattiban ma is a viszályok veszélyes elhintőiként szerepelnek.”24 Ezt csak tagadni vagy elfogadni lehet. Az emigrációban írt cikkeiből és leveleiből arra lehet következtetni, hogy Jászi 1919 —1920-ban adta fel a területi integrációhoz való ragaszkodást. Ekkor ismerte fel az összeomlás, forradalmak, békeszerződés tanulságai alapján, hogy Kelet-Közép-Európa nemzeti, de gazdasági problémáit is, nem az öncélú nemzeti államok oldhatják meg, hanem ezen államok konföderációja, és mentheti meg Európát is a gazdasági hanyatlástól és az újabb konfliktusoktól. A dunai népek nagy problémája — Jászi szerint — az lenne, ha állami és nemzeti létük csorbíthatatlan függetlenségét egyeztetni tudnák a dunai sorsközösség gazdasági és kulturális érdekeivel. Előbb azonban demokratizálni kell a Duna- medencét, szilárd alapokra helyezni a gazdasági és kulturális közeledést, és a kölcsönös gyűlölködés helyébe az értékek megbecsülését kell tenni.25 A demokrácia és a nemzetiségi kérdés között nincs ok és okozati összefüggés. Sokkal inkább úgy fogalmazható meg a kérdés lényege: demokrácia, általános és kollektív szabadságjogok, intézmények, politikai érdekképviselet, parlamentarizmus, nyilvánosság, önkormányzati rendszer nélkül nem akadályozható meg a kisebbségek elleni erőszakpolitika. A többnemzetiségű államokban az uralkodó (többségi) nemzet vagy lemond a szupreamá- cióról és a kisebbségek erőszakos beolvasztásáról, vagy ragaszkodik hozzá, s akkor elkerülhetetlenül korlátoznia kell a demokratikus intézmények és a közélet működését. A biztos jogrend, demokratikus jogok, intézmények, önkormányzati rendszer sokkal fontosabb, 45
