Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 9. szám - Dudás Károly: Kutyahistória (novella)

kölyökkutyaként szedett föl valahol a határban, talán azért nőtt annyira a szívéhez, s a farkát behúzva, szaglászva elindult a katonák nyomába. Sohasem hitte volna, hogy ennyire fülsiketítő hangja legyen a katonapuskának, és hogy egyetlen lövéssel meg lehessen ölni egy ilyen életre való kutyát. Az apja földből kimeredő egyenes alakját már sohasem lehet elfeledni, ahogy állt ott a kutya szánalmasan összezsugorodott teteme fölött, „talán ha megkötve tartom”, motyogta, „talán ha kötve van, nem lövik agyon”, s az anyja kéztördeléses szipogását: „jó, hogy nem minket, ez vigasztaljon.”

A férfi nézte az apját, nézte a fiát, hogy hasonlítunk egymáshoz, gondolta megint, hangosan meg ezt mondta:

— El is felejthettem közben. Miért ne felejthettem volna el: negyven év igen nagy idő. Én pedig még egészen gyerek voltam akkor.

Ültek az udvari asztalnál, fejük felett változatlan türelemmel hin táztatta a szél az öreg diófa meddő ágait. Nézték egymást, fürkészték egymás tekintetét, arcvonását, mozdulatát, gondolatát, jó ideig egyikük sem szólt. Ekkor észrevették a katonákat, ahogy jönnek a gazlepte, kerítés nélkül maradt kerten át, csizmájuk, bakancsuk, bocskoruk alatt ropognak a letöredezett gyümölcsfaágak. Heten vagy nyolcán lehettek — nem maradt rá idő pontosan megszámolni őket —, közülük ketten civilben, de ezeknek is puska lógott a vállán. Erre tartottak egyenest az öreg diófa felé. A gyerek eszmélt először: minden sietség nélkül fölállt, s elindult a belső udvar irányába.

— Megyek, megkötöm a kutyát — szólt nekik vissza.

A férfi gyomra görcsbe rándult, mondani akart valamit, talán hogy „most mit kell hülyéskedned?”, vagy hogy „te is egészen meg vagy őrülve”, de az apja elváltozott arcára nézett, s torkán akadt a szó.

A katonák pedig jöttek a kerten át, jöttek megállíthatatlanul.

6