Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9. szám - Dudás Károly: Kutyahistória (novella)
— Meg sem említetted sosem a gyereknek? — kérdezte az öregember, s most egyenest a fia szemébe nézett. — Egyetlen szóval sem említetted? Hogyan tudtad ezt ennyi ideig kibírni? — De hát minek említettem volna: több mint negyven éve vége a háborúnak — mondta a férfi. — El is felejthettem közben. Belül meg arra gondolt, hogy mégsem volt okos dolog kihozni a gyereket ide a tanyára. Több mint egy éve nem járt kinn: mióta elkezdett emberesedni. Gyerekkorában heteket töltött el itt a nagyszülei tanyáján, amely jó hosszú ideig az ő tanyája is volt, de mióta az öreg egyedül maradt — teljesen megcsontosodott és megkeseredett —, nem szívesen engedte ki hozzá. Inkább őt próbálta beédesgetni magukhoz a városba, ami elmagányosodásának első hónapjaiban valahogy még sikerült, sőt akkor az is szóba került, hogy az öreg eladja a tanyát és hozzájuk költözik, de aztán váratlanul begubózott — mit begubózott: kemény csonthéjból vont kerítést maga köré —, s ettől kezdve egyre ritkábban találkoztak. Ő még csak ki-kinézett hozzá, néha a felesége is vele jött, de a gyereket már nem szívesen engedte ki. Nem akarta, hogy mindenfélével telebeszélje a fejét. Ha ők az asz- szonnyal ki is autóztak hétvégeken, csak napközben maradtak, estére mindig visszamentek a városba. Nemigen tudtak magukkal mit kezdeni itt a tanyán: kínosan unatkoztak. Az apja pedig egyáltalán nem igyekezett, hogy szórakoztassa vagy netalán marasztalja őket, hogy elviselhetőbbé tegye számukra az ittlétet: csak ült moccanástalan a nagydiófa alatt, enyhén reszkető fejjel bámult a rég kerítés nélkül maradt gazos kert vége felé, el a végtelen szántások irányába, vagy szótlanul járt-kelt a kopár tanyaudvaron, etette-itatta csekély számú megmaradt jószágát. Hetvenhat évesen sem szorult a segítségükre, de még csak meg sem engedte, hogy hozzányúljanak valamihez. Hosszú idő után most történt meg először, hogy a gyereket is magával hozta, sőt nemcsak hogy magával hozta, hanem előző éjjel kinn is aludtak a tanyán. Ki tudja, milyen hosszú idő után először. Az öreg viselkedésén nem tapasztalt semmiféle változást, ugyanúgy üldögélt a nagydiófa alatt, mint korábban bármikor, ugyanolyan szótlanul járt- kelt az udvaron, most a reggeli után azonban, alighogy kiültek ide, mindjárt előhozakodott a kutyával. Úristen, mikor fogja már elfelejteni, mikor lesz ennek egyszer vége? Nem, a katonák nem álltak meg a kertkapunál: a legelöl jövő egyetlen határozott mozdulattal betaszította, s jöttek megállíthatatlanul a fiatal diófa felé, amely alatt az apjával álltak; behorpadt oldalú vasvödörből talán éppen a tövét locsolgatták, hogy minél előbb termőre forduljon. A katonák hadarva, hangosan beszéltek, többen is egyszerre, egyetlen szavukat sem értette. Aztán lökdösni kezdték az apját, az egyik puskatussal mellbe is taszította. Ekkor sikol- tott föl az anyja a gangajtóban, s bizonyára ekkor kezdett el sírni ő is: a lefutó könnyek nyoma most is itt ég az arcán. Azóta megtanult befelé sírni, ha fuldokolva is, lenyelni a könnyeit, senki ne szánakozzék rajta, de akkor úgy folyt a könnye, mintha soha nem akart volna elapadni. A katonák ránéztek, aztán egymásra, s mintha valamelyest elbizonytalanodtak volna. Az egyik még egyszer mellbe taszította az apját, de most már csak nyitott tenyérrel, nem puskatussal — már-már barátságosan —, valamit még mondtak neki, már nem annyira kiabálva és kevésbé hadarva, mint az előbb, aztán váratlanul sarkon fordultak, s amerről jöttek, a kerten át elcsörtettek a szántások felé. Egyenruhájuk átható naftalinszaga ott maradt a levegőben. Már a kertkapunál jártak, amikor valahonnan, talán a góré vagy az ól irányából egészen véletlenül elősomfordált a Bogár, akit az apja 5
