Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9. szám - Ladik Katalin: A sziget meleg, véres bőrt húz; Tavaszi reggel a Pokol szigetek egyikén; Lárvák az égi selyemből (versek)
Ladik Katalin A sziget meleg, véres bőrt húz Áttetszővé tette lábszárait a hullámverés. Útitársa kinn rekedt a nyílt tengeren, de hörgése eljutott hozzá és mellé telepedett a cserjék alá. Ezen az éjszakán már nem történt semmi, az is magától zuhant oda. A tenger borvörös volt, mintha nem is az időben, de egy abroszon loccsant volna ki az örökkévalóság. Hosszú, gyökérformájú villámokat látott, fákat és vetéseket az égen, a füstölgő vihar utáni sárga levegő égette torkát, a szigetre vágyott, ahol sem állat- sem emberszag nem zavarja testében az ősi tiszta növényzetet. A tenger valami ronda, fertelmes virágot vetett ki, amely rögtön sétálni indult. Hosszú, fényes tüskéit tör döste, mintha nem is a parti homokban, hanem egy vízbe fúlt asszonyban üldögélne. Akkor az a virág egy véres, gőzölgő követ hozott a világra. Akár a hullám a kagylót. Távol isten- és emberszagtól, ahol a tengernek illatos haja van és reggelente habos kavicsot dörzsöl ki ágyékából. A sziget meleg, véres bőrt húzott magára és furcsa sárga virágok lebegtek fölötte akár a szitakötők egy elsüllyedt világ örvényei és kipárolgásai fölött. Tavaszi reggel a Pokol szigetek egyikén A hullámok végül leteszik a korbácsokat, kigombolják a kagylókat sem élő sem holt testükön. Lesütött szemmel, rózsaszín húsdarabbal hóna alatt ahogyan a kutya a kutyát felfedezem öt ott, ahova még nem hatolt el a fény. De hiszen a sziklák még alig véreznek! Akkor hát nem ember. A bokrok alól lopva ránézek és elfelejtek imádkozni, mint a rózsa, mely „hevében lángvörös lesz és önkívületében illatozik”.
