Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - Zelei Miklós: Pusztai öldöklés

fegyverrel sétált a ház előtt. Szóltak édesapámnak, hogy jöjjön be, adtak neki egy tányér tojást meg egy üveg bort. Nem esett jól neki, mert a tiszthelyettes úr, aki székely magyar volt, a gangon mondta neki, hogy fiam segílj rajtunk, mert agyon leszünk lőve. Az apám sajnálta őket nagyon, mert amikor ő bevonult, akkor még azt tanították, hogy ilyen, mint a magyar, nincs több a világon. A magyar az első. Segíteni kellene ennek a hat magyar katonának. A román tisztek berúgtak, mégegyszer behívatták az apámat, s mutatták, hogy apuka már részeg. Adtak neki bort, hogy még igyon. De nem itta meg, hanem kiöntötte. Es eszébe jutott, hogy van otthon egy géppuska, egy Schwarzlose, amit az öccsei találtak. Eszébe jutott még a két Lukács fiú is, ők is katonaviseltek voltak, apámnál idősebbek, két magas, erős fiatalember. El kellene szökni, elmenni hozzájuk és megkérni őket, hogy segítsenek kiszabadítani a magyar tiszteket. Nagyon jó volt, hogy a románok azt hitték, már részeg. Könnyebben el tudott szökni. Úgy is lett. Ellépett a két Lukács fiúhoz, ők azonnal, készséggel mondták, jól van, Gábor. Mert az apám Gábor nevű volt, mint én is. Máris mentek a tanyánk felé, fölvették a géppuskát, megbeszélték, hogy az apám hátul a tanya mögé megy, leállítja a géppuskát, s amikor tüzet ad, emezek rögtön engedik is el a tiszteket. Lábonálló Schwarzlose volt, s hozzá egy egész heveder. Apám úgy akarta, hogy csak egy-két lövést ad le, de azt mondta, nagyon gyakorlottan kell azt csinálni, hogy csak egy-két golyó menjen ki. Megnyomta a ravaszt és a géppuskából kiszaladt egy rövid sorozat. A légnyomásiul a tanyában elaludt a lámpa, édesapám megijedt, hogy nem-e a házbeliekbül is ért valakit. És akkor a géppuskát otthagyta és szaladt befelé, összeütközött egy románnal, lehet, hogy azzal, aki őrködött, vagy azzal, aki aztán megszökött. Nekiszaladtak egymásnak, a román egybül összeesett. Azt mondta, hogy a románok, amikor támadás éri őket, összeszaladnak, pedig akkor szét kellene. Ő odament és megfogta. Kiáltott, hogy ide, mert fogok egyet. Akkorra a Lukács fiúk fölengedték a tiszteket, hát egy tiszt volt, a másik öt csak altiszt. Mindjárt mentek volna be, nézni, mi lett a támadás eredménye. Az előbb elfelejtettem mondani, a románok már fönn voltak az asztal tetején, ott táncoltak, a géppuska meg mint a varrógép, úgy vágta a tüzet. Én is géppuskás voltam, tudom én ezt. Csak én ebben a rendszerben, 1952-ben voltam katona Székesfehérváron. Na, nem akarok eltérni azzal, hogy az én sorom, hogy volt. Egy román beugrott a szabadkémény mögé, lelőtték azt is, ez az egy meg, akit apám fogott, könyörgött, hogy ne lőjék agyon. Azt mondja az apám, hogy sajnálták. De azt mondta a főhadnagy úr meg a tiszthelyettes úr, akkor még úgy mondták, tiszthelyettes úr, most főtörzsőrmester, hogy agyon kell lőjék, mert elárulja őket. A hullákat fölpakolták a kocsira, ennek megmondták, nem lesz agyonlőve, a tiszthelyettes úr tudott románul, beszélgetett vele, fölültette a kocsira és valamelyikük tarkón lőtte. De úgy, hogy a román ne tudja. Úgyhogy az nem is szenvedett semmit, csak egy nyekkenés, és az ember meghalt. Levitték a Wolf majorba. Az egy zsidó gazdaság volt. Vályogos gödrök voltak ott, cigányok verték a vályogot. Oda dobálták be őket, a kisvízbe, a Bogárzóba. Az egyik haslövést kapott, állítólag csak a hasbőre repedt ki és úgy tette, hogy meg van halva. Föltámadt és bevitette magát a parancsnokságra, Kiskunmajsára. Rögtön jött ki a tanyára harminc-harmincöt lovas román. Áthajtottak az udvaron! Amikor beértek, Eta néni, apukának a nénje, Hatvani Eta, nem él már, szólt, hogy Gábor, jézusmária, itt a románok! Apuka fölszaladt a padlásra, a lovasok átrohantak az udvaron, el egész az Elő Károly bácsiék tanyájáig, körülbelül egy kilométerre tőlünk, aztán jöttek vissza. Eta néni kivezette a Dombóvár nevű lovunkat, apuka fölült a Dombóvárra, mezítláb, hajadonfővel, se kötőfék, se zabla és elmenekült Szegednek. Itt volt a nagy baj! Sírt utána az apám, hogy többet ilyet nem csinálna. Sajnálta a tiszteket, azért tette. Az öccse, a Hatvani András Győrben volt ipari tanuló. Már mikor kicsi volt, akkor cséplőgépeket csinált és a nagyapám elhatározta, hogy ipari tanulónak adja. Amikor kitört a forradalom, fölbomlott minden és Hatvani András hazajött Győrből. Tizenhét-tizennyolcéves fiú, szép magas. Magas emberek voltak a Hatvaniak. Én szerintem szép emberek is voltak. Nem ilyen kicsik, mint én. Hatvani Andrást fogták meg és azt a két Lukács fiút, aki az apámnak segített. Kivitték őket a gyepre, mintegy öt kilométeres körzetben összeszedtek mindenkit, akit otthon találtak, aki nem tudott elbújni. Föl85