Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Szikra János: Vakuvillanások (Bácsalmási hétköznapok)
Nem volt jó gyereknek lenni. Szülőnek sem lehetett kellemesebb, de te ezt nem tudhatod. Nekik mindenesetre többet kellett kínlódniuk. — Amikor már mind a hárman megvoltatok, akkor már megette a fene az egészet! — mondja apád félkomolyan. Anyádat Kempelen Farkas ükunokájaként Tápiószecsőre pottyantotta a gólya, hol jegyző nagyapád várta, már túlélvén az 1918-as piavéi átkelést. Nagyanyád (dunaföldvári) sorsbéli és sváb szigorának köszönhetően, anyádat az esztergomi Érseki Nőnevelő Intézet, a Vízivárosi Zárda bocsátotta el tanítónői oklevéllel 1946-ban. Apád a bajai Türr István Négy évfolyamú Felsőkereskedelmi Iskolában végzett 1937-ben, ahol mérlegképes könyvelői bizonyítványt kapott. Madarasról Bácsalmásra költöző kéményseprő nagyapád, Plettl Lajos 18 éves apádat végleg útnak eresztette, amikor ugyanez évben a föld alá költözött. Ekkor foszlott szét apád továbbtanulási álmai; mert, hogy eltartsa nagyanyádat és akkor 9 éves öccsét, beállt a családi kéményseprő-üzletbe kémény- seprő-tanoncnak. Megszerezve a mesteri címet, később mégis jegyzőgyakornoknak állt 1940-ben. így ismerkedett meg későbbi anyád rokonaival. A jegyzőségnek a háború, a keményseprésnek az államosítás vetett véget. Az ismeretségükből származó frigy 1949- ben köttetett. Anyád 22, apád 30 éves volt ekkor. Úgy véled, egyikük sem volt tisztában akkor sem saját magával, sem leendő hitvesével. Az akkori magyar belpolitika esélyeit sem latolgathatták eredménnyel a koalíciós időkben, hiszen ezt még a politikai vezetők közül sem sokan látták tisztán. Bár apád korábban pár hónapig tagja volt, 1946. augusztus 1-jén visszaadta tagkönyvét az AÍKP-nek. — Ezt ne vedd be az írásodba! — fogja majd mondani negyven évvel később. így többszörös csalódás érte őket igen korán egymás személyiségével és a társadalmi megélhetéssel, érvényesüléssel kapcsolatban is. Az 1960-as évekre már csak egyetlen, lefokozott céljuk volt: élni, megélni. . . Mint annyi más több millió kissorsú polgártársuknak. Apád még 1946-ban — családjával közösen — fölvette, „magyarosította” sváb nevét nagyanyjáéra. így lett ő, s általa te a Szikra név viselője. Mai ésszel szüleid házasságának nem jósolnál jövőt. Ők — bizonyos válságokkal — mégis megélték együtt kudarcokkal s szenvedéssel tűzdelt életüket, s nyilván gyöngeségből is: egymásba kapaszkodtak. Hogy fölneveljenek benneteket, a zsinórban született (1950, 1952, 1954) gyermekeket. Bár ekkor már (vallód te is) „megette a fene az egészet”! * * * Rákóczi utca 15. Később 21-es számot kapott a ház. Északra nyíltak utcai ablakai. A zsidó orvos lánya a háború után adta bérbe apádéknak. Aztán eladta a község katolikus egyház- közösségének. így a plébános úr volt később a bérbeadó. Kántorlakásnak szánták, egy részét később a kántor „úr” lakta. Házbért nem sokat fizettetek, előbb 140, majd 180 forintot. A gyerekek korábban kiröpültek, anyádék 1973-ig laktak itt. Kicsi pincétek csak a ház negyedét „ásta alá”. Tavaszonként talajvízzel telt meg térdmagasságig, hogy csak apád lábadon lötyögő gumicsizmájában tudd megközelíteni a homokba dugdosott sárgarépát és petrezselymet. Néha cékla is volt. Vagy oltott mész. És krumpli. A vasalni való ruha, hogy nyirkos maradjon, szintén itt szunnyadt — vesszőkosárban. De ide került a pár láda ősszel vásárolt alma is. Apáddal havonta átválogattad, a romlásnak indultak fölvándoroltak a konyhába, a többi maradt. Emlékszel még a meztelencsigákra. Borotok sose volt, mert szőlőtök sem. A padlásföljáró a ház hátsó részénél kapaszkodott a galambokhoz. A strasszerek az alacsonyabb kisház tetején, a kispadláson turbékoltak. Néha 10 galambcsalád is fészkelt a gerendák között. Ősztől tavaszig kukoricát vagy búzát, esetleg (ritkán) rozsot, árpát, zabot és vizet kaptak odafönt. Tavasztól őszig az udvarról csipegették a magot a tyúkok elől, vagy kiröpültek a határ vetéseire. Néha idegen macskák tizedelték a tubicákat. Egyszer patkányfogóban mérgezett májat 75
