Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Szikra János: Vakuvillanások (Bácsalmási hétköznapok)
limlomja halmozódott a hódfarkú cserepek alatt. Titokzatos fodroktól lompos ruhák, tört, furcsa bútorok, fölöslegesnek vélt családi képek aranyozott keretben, századó csöveskukorica a fölöttük lengő, télire kaszált fűszéna illatában. Itt ellettek a macskák, suhorász- tak a sovány galambok, ide kiabált föl anyád elveszettnek vélt kisfia után. A fülledt, álombéli félhomályban nagy kincsre leltél, amikor anyád válogatatlan hányódó családi hagyatékában kotorászva, az ősszülők fényképei közt egy délután Kempelen Engelbert pozsonyi tisztviselő portréfestményére bukkantál. Talán fia, a sokáig festőművésznek készülő Farkas festette. Művészi tanulmányúton Itáliában is járt Farkas, mielőtt állami (királyi) szolgálatba lépett. A rizsporparókás portrét később a szobád falán pillantotta meg egy félrokon, régiséggyűjtő „hazafi”, aki, németországi otthonát díszítendő, egy akkor még ritka s a kamaszok szemében értékes magnetofont ajánlott érte. Neki nem adtad oda. A ház szelleme az udvar közepéről szétsugárzó hatalmas, kétszáz éves diófában élte háborítatlan remeteéletét. Hűsen ezüstlő kérgét tapintva a nagybetűs Idő pulzuslüktetése dobbant beléd. Fenséges lombkoronája a ház fölé borulva árnyába vonta a fél udvart is. A Petőfi Sándor utcán át (hajnali hatkor, anyáddal, csikorgó fagyban rorátéra menet) havat taposó lábadnak alig öt perc volt az út a falu históriai csomópontjáig, a Hősök teréig. A tanácsháza, a fiúiskola, a kórház, a plébánia, a nevelőotthon, a könyvtár és a patika épületével kerített téren, a Templom parkban állt all. világháborús emlékmű, a katolikus templom és az I. világháború községi áldozatainak emelt obeliszk. Előtte külön oszlopon a kőbe vésett fölirat: EZEN HŐSI EMLÉKMŰ ELŐTT A KATONA TISZTELEG ÉS A TISZTESSÉGES EMBER LEVESZI A KALAPJÁT * * * Itt születtél, itt eszméltél magadra. Mégis, mit tudsz, mit tudhatsz te apádról, a hajdani kéményseprősegédről, az MHSZ- ről és az Ipartestületről, a remény proletárkordéjába fogott cserkészcsapatról, amint ezerkilencszázharminc-valahányban klottgatyaárván fényképezkednek az egri vár alatt; a kitelepített svábokról, a betelepített felvidéki magyarokról, a Délvidékről fölszivárgó szerbekről és horvátokról, akiket itt csak bányákként emlegetnek; a reformátusokról és a makacs marxista agitátorokon is túllicitáló buzgalmú jehovistákról; a cigányokról s Éva néniről, a legendás lókupec özvegyéről, akiről barátoddal amatőr filmet forgattál, s aki még 1971-ben is csak negyven forint nyugdíjat kapott csupán; a földosztásról s a téeszbe pofozott öregemberekről; 1956-ról s a feketevágáskor elásott gőzölgő borjúbelekről; — az 1960-as évek Bácsalmásáról? Mindent és semmit. Amennyit az életéről tudhat az ember. * * * Lázmérővel mérted a kályhán forró víz fokát. Az üvegrúd persze elpattant, a higanygömbök szétgurultak a hajópadlón, de neked akkor is tudnod kellett: hány fokos a víz, ha a hőmérő csak 42 fokig volt rovátkáit! így hát követted, ameddig tudtad a kék pálca növekedését, — s ez talán nemcsak a te mércéd, s nemcsak a lázmérő fogyatékossága volt... De mindenképpen te mérettél meg együgyű cselekedeteddel s általad a lázmérő, sőt, 42 fokig a forró víz is ... Éz a kölcsönhatás a te próbád. Azóta azonosítottad magad a hőmérővel. Senki meg ne vessen érte. A tapasztalat nélküli tudás a világot érzékelni s megismerni akaró embernek kevés. Még ha a higanygőztől a körülötted járók kapnak is néha mérgezést... 71
